Dragomán György: Oroszlánkórus (hangoskönyv)

„Az Oroszlánkórus a bátorság könyve. Történeteit a ritmus élteti, az elbeszélések szereplői zenével győzik le a félelmet és a gyászt, megtanulnak erőt venni a szerelem és a sóvárgás fájdalmán. Minden mondatban ott lüktet a ritmus, szól a dzsessz, a latin ballada, vagy a bécsi újévi koncert.”

Nem hiába Dragomán György az író, nem én: tökéletesen összefoglalja a fülszövegben, amit az ember a szerző novelláiból válogatott hangoskönyv hallgatása után érez. Ugyanis egy jó hangoskönyvhöz szerintem három dolog szükséges. Először is olyan szöveg, amit fel lehet olvasni, érdekes, leköti az embert, nem kalandozik el tőle – hiszen bár én mindig valami mellett hallgatok ilyesmit, mások esetleg figyelmük legnagyobb részét akarják ennek szentelni –, ne tudjunk elszakadni a szövegtől. Másodszor egy jó hang, ami megtölti élettel a sorokat. Nem csak felolvassa, arra mi is képesek vagyunk. Játssza el. Egy jó színész a hangjával is játszik, szokták mondani, és ez az egyik legnagyobb igazság. Sok hangoskönyvön vagyok már túl, és már kitapasztaltam, kinek van jó hangja a magyar színészek közül egy-egy szöveg előadásához. Harmadszor pedig legyen valami plusz. Valami, amitől más tud lenni a hangoskönyv, mint az írott szöveg. Lehet ez akármi, egy szépen elmondható vers, furcsán egymás mellé rakott szavak, erős érzelmek vagy akár zene. Ebből a szempontból az Oroszlánkórus az egyik legjobb, amihez szerencsém volt.

A felolvasó színészek telitalálatnak bizonyultak. Anger Zsolt, ahogyan a filmvásznon (sajnos színházban még nem volt hozzá szerencsém), úgy itt is azonnal megteremti a karakterét, karcos hangja egyszerre kemény és mélyen érzékeny. Für Anikó pedig még ennél is erőteljesebb: hol játékos, hol egy egész élet szomorúságát magába sűrítő, hol önfeledten boldog, hol hideg és szívbemarkoló. Az ő tolmácsolásukban a novellák megtelnek élettel. Dragomán írásai önmagukban sem könnyűek, sokszor hihetetlenül mélyről törnek elő belőlük az érzések, az ember végigköveti pár mondatban egy egész ember életét, sőt, nemcsak az övét, de másokét is, akik kapcsolatba kerültek vele. És itt ráadásul valami még össze is kapcsolja ezeket az embereket. Persze az „emberségük” eleve összeköti őket, hisz mindegyikük vágyakkal, álmokkal születik, hogy aztán megtapasztalják, milyen az, amikor ezek beteljesülnek, és milyen, amikor nem, amikor keserűség költözik a szívükbe, és nincs mit tenniük ez ellen. Nem, nem csak ez a közös bennük. Mindannyiukat elkíséri a zene, és ettől lesz a hangoskönyv több, mint egy felolvasott novellafüzér.

Ahogy Dragomán írta: a zenével kerekednek felül a bánaton, a tragédiákon, így nyitnak kaput a múltba, a szép emlékek közé, így tudják kifejezni magukat, vagy ez az, amiért akármit feláldoznának. Mi pedig, akik hallgatjuk a történeteiket, egyszer csak meghalljuk a zenét. Mintha belehallgatnánk a lelkükbe, hallanánk őket énekelni, vagy azt a zenét, amit a szívük játszik, ami a múltjukból tör elő, ami jellemzi őket. Hiszen az ember élete csupa zene, ritmus és dallam. Zene nélkül olyan sivár az élet, mint az ég felhők nélkül – szép lehet így is, de felhőkkel sokkal érdekesebb. Az élet pedig, ahogy Dragomán előadja, tele van zenével, és ezt mi is tudjuk nagyon jól. Mi is halljuk a zenét a fejünkben, amikor örülünk, amikor bánatosak vagyunk, amikor valami fontosat élünk át. Miért van ez? Én nem tudom a választ. De ne is keressük a választ. Csak hallgassuk, ahogy szól, ahogyan bennünk rezeg. Ez vagyunk mi. Ez az életünk, ahogyan az Oroszlánkórus is az életünkről beszél.