Főkép A 2003-ban alakult Idoru olyan eredményeket ért el, amiről a ’80-as és ’90-es években (de talán még manapság is) a legtöbb zenekar álmodozott: nem csak itthon, de Japánban és Európa több országában is ismertté, sikeressé vált.
Ráadásul nem divat-diszkó-maszlag-tuctuc zenével, hanem valami olyasmivel, amit ők maguk alternatívnak neveznek.
 
Valóban alternatív a zenéjük, sőt, egyenesen multi-alternatív, mivel dalaikban rendre felbukkannak a rock különböző stílusainak jellegzetes elemei. Ezt az állítást igazolja a Face the Light című anyag.
 
A „Violent Light” laza, fiatalos, leginkább high-school rockos dal, valami olyasmi, amit a Green Day szokott produkálni, de szerencsére több érzelem van benne, és egy rövidke gitárszóló színesíti, valahol a közepe táján.
 
Az „Enemy No. 1”-ban marad az első dal lendülete és ritmusvilága, bár ez valamivel gyorsabb, a kórus post-punkos, az üvöltések miatt kissé Linkin Parkos íze van az egésznek. Itt is a gitár az, ami az egész hangulatát eltereli a rock irányába.
 
A csapat a „Bury It All”-nál sem veszít a lendületéből, marad a fiatalos, középsuli-bulis hangulat; ez is nagyon jó dal azoknak, akik szeretnek összekapaszkodva ugrálni a színpad előtt.
 
A „Make It Out” már valamivel rockosabban indul, de pár másodperces intró után belassul, aztán jön egy kicsit Linkines, kicsit Green Dayes kórus, megint egy rockos, a ritmusgitárral feszültté változtatott felpörgetés, majd megint a tempó visszavétele következik – és ez így folytatódik. A dal szerkezete tökéletes, a hangzása popba hajló post-punk – vagyis… a high-school rock.
 
„Ocean Calls” – marad a relatíve downtempo, de még ez is távol áll attól, hogy öngyújtó-gyújtogatós dal legyen.
 
A „Let’em Pass Away” pár másodpercig tartó hard rockos gitárriffel kezdődik, aztán felpörög a ritmus (bár nem annyira, mint az anyag első két dalánál), és folytatódik a Green Parkos, vagy Linkin Dayes, vagy Blink-Sumos hangulat.
 
A „Draw a Land…” esetében a hard rockos intró hosszabb, mint az előzőnél. A dal szerkezete itt is tökéletes: simán le lehet rajzolni a hullámzást, a ritmus felpörgetését és visszavételét, az érzelmek görbéjét, a központozást. A hangzás? Az Idoru itt sem tér el a már bevált és begyakorolt sémától.
 
Az „Out of Eden” intrója már inkább heavy, mint hard, de ez a hangulat és hangzás ezúttal sem tart tovább pár másodpercnél, mert jön a pörgős dobbal, gyors énekkel jellemezhető high-scool feeling.
 
„False Confessions” – döcögős, kissé System of a Downos kezdés után a dal átcsúszik popos post-punk számba. Lendületes, időnként belassuló – pontosan olyan, mint egy hamis vallomás.
 
Volt már itt hard rockos, heavys kezdés, és most, az „Eternal Stream”-nél itt egy glam rockos intró, ami átvált egy, az Idoru esetében lassabbnak számító (másoknál csúcsgyors), poposan érzelmes, de lendületes, a vége felé csillámló heavy metallá mutálódó dalba.
 
Úgy érzem, az énekes itt mutatja meg igazán, hogy mire képes, hogyan tud valódi érzelmeket közvetíteni; a zenészek itt mutatják meg, hogy mi volt a szándékuk az albummal, hogyan képzelik el az egy tőről fakadó, de már igencsak különböző stílusok (hard rock, heavy metal, punk, post punk, high-school rock stb.) fúzióját.
 
Egészében véve: a Green Day, a Linkin Park, a Sum, a Blink és a hasonló bandák rajongói, és mindazok, akiktől nem állnak távol a post-punkos, időnként „zúzós”-nak nevezett, felpörgetett ritmusú, a heavy metal és a hard rock színeit foltokban magukon viselő dalok, igencsak élvezni fogják az Idoru 2009-es anyagát.
 
Az együttes tagjai:
Bodecs András – ének
Szalkai Tibor – gitár
Nagy Gábor – gitár
Mohácsy Mátyás – basszusgitár
Szabó László – dob
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Violent Light
2. Enemy No.1.
3. Bury It All
4. Make It Out
5. Ocean Calls
6. Let’em Pass Away
7. Draw a Land! Face the Sun
8. Out of Eden
9. False Confessions
10. Eternal Stream
 
Diszkográfia:
Brand New Way, Brand New Situation (2004)
Monologue (2007)
Face the Light (2009)
Split EP (2010)
Time (2011)