Főkép

Kip Winger bandája hosszú kihagyás után jelentkezett új felvétellel. Az első két lemez kritikai és közönségsikere után meglepetésnek hatott, hogy a Pull szakított a wingeri hagyományokkal, az album megjelenését követő turné után pedig fel is oszlott a zenekar. Több mint másfél évtizednek kellett eltelnie, hogy e jobb sorsra érdemes formáció új billentyűssel kiegészülve ismét összeálljon.

A nemes egyszerűséggel IV-nek elnevezett album már címében is sokat ígér. A szám misztikus képzettársításokat kelt a kemény zenék kedvelőinek elméjében, hiszen a Led Zeppelin ugyancsak így keresztelte el talán legjobban eltalált, de mindenképp legjobban ismert korongját.
A sallangmentesség ugyanakkor más legekhez is kapcsolódik a Beatles „fehér albumától” egészen a Metallica „fekete albumáig”. Ezek után nem különösebb csoda, hogy a Winger IV remekbe sikerült darab; igazi visszatérés - s nem csak a metál-porondra, hanem a kísérletezgető, minőségi metál gyökereihez is.

A IV-et hallgatva önkéntelenül is olyan előadók jutnak eszembe, mint Eddie Van Halen, Steve Vai, Joe Satriani, s mellettük a progresszív rock egykori nagyjai: a Genesis, a King Crimson, vagy akár a kevéssé ismert, de annál karakteresebb zenét játszó Paice, Ashton & Lord trió.

A Winger régi-új zenéje a különböző transz-atlanti hatások ellenére hamisítatlanul és összetéveszthetetlenül amerikai. Benne a bluesos rock and roll, a visszafogottabb, kevésbé szimfonikus (tehát cseppet sem európai) metál, valamint elvétve a dzsessz és a funk elemei keverednek.

Rögtön a középtempójú „Right Up Ahead” és a középlassú „Blue Suede Shoes” meggyőznek róla, hogy nem a levesbe aprítanivalója fogyott el Kip Wingernek és társainak, hanem valódi, érvényes mondanivalóval álltak elő.
A hömpölygő témák összetettsége és kidolgozottsága, a pompás kórusok, a romantikus szimfóniák magasztos ellenpontját idéző harmóniák többet, komolyabbat adnak közönséges rock and rollnál vagy metálnál.

Talán csak a képzeletem szaladt el velem, de az albumról hamar kedvencemmé vált „M16”-ben mintha az Alan Parsons live project-jével való együttműködés hatását vélném felfedezni, miközben az „On A Day Like Today” kétségtelenül a brit alternatív rockzene talajából nőtte ki magát, és vált Kip Wingeresen amerikaivá.

Winger hangja ráadásul nem visít és nem hörög, hanem a rekedtesség határait súroló középfekvésben szólal meg, amit a gyakran makacsul, ostinato-szerűen, nem egyszer a basszussal együtt unisonoban ismételt gitártémák ragyogóan kiemelnek.
Ritka felüdülés ilyet hallani, bármennyire szeretem is a metalcore-t vagy a sötét, nem női rockzenéket. A lassan teljesen elnőiesedő (nem mintha ezt problémának érezném) igényes vonulat mellett meg kell maradnia a valódi, nem túlzásba vitt férfiasságnak is.

Azt ugyan nem merném kijelenteni, hogy a Winger IV-es sorszámot kapott lemeze úttörő, előre mutató opus, viszont semmiképp sem kevesebb kivételesen tökéletesre összecsiszolt muzsikánál.
Vitathatatlanul értékes album, melynek ott a helye minden magára valamit is adó gyűjtő polcán.

Az együttes tagjai:
Kip Winger - ének, basszusgitár
Reb Beach - szólógitár
John Roth - ritmusgitár
Cenk Eroglu - billentyűs hangszerek
Rod Morgenstein - dob

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Right Up Ahead
2. Blue Suede Shoes
3. Four Leaf Clover
4. M16
5. Your Great Escape
6. Disappear
7. On A Day Like Today
8. Livin’ Just To Die
9. Short Flight To Mexico
10. Generica
11. Can’t Take It Back

Diszkográfia:
Winger (1988)
In The Heart Of The Young (1990)
Pull (1993)
The Best Of Winger (válogatás - 2001)
IV (2006)