Főkép

Jean-Claude Mourlevat francia szerző, aki számos különféle gyermek- és ifjúsági könyvet írt már, egyebek mellett Astrid Lindgren-díjat is kapott pályája során, s magyarul is egész sor művét kiadták különféle kiadók. Ahogy így végignézem ezeket a könyveket, nem is egészen értem, miért csak most vettem tőle kézbe bármit, bár Az óceángyermek-től tartottam kissé.

 

Merthogy a borító és a fülszöveg alapján nem számíthattam szívderítő olvasmányra, mégis ugyanezek miatt adtam a fejemet a regény elolvasására. És igen hamar azt vettem észre, hogy beránt és magával ragad a történet. Melyben minden egyes, rövid fejezetben másvalaki beszél és lendíti előrébb a sztorit (a szociális munkástól a mozgóbüfésen át az iparmágnásig). Vannak ugyan visszatérő megszólalók (leginkább a testvérek), ám a legfőbb főszereplő, akire a cím (még ha kissé félrevezető módon is) utal, nem szól. Általában sem, ugyanis Yann Doutreleau igen különös gyermek: apró, de nem törpe-módra, arányosan kicsi, korához képest is, és nem beszél. Erről (illetve a fülszövegről) netán eszébe juthat az olvasónak Hüvelyk Matyi története, s valóban, Mourlevat regénye felfogható annak modern feldolgozásaként is. Itt is van hét testvér, akiket szegénysorban tengődő szüleik képtelenek eltartani, és Charles Perrault meséjének egyéb részletei is felbukkannak valamiféle formában.

 

Ugyanakkor itt van csomó minden az 1999-es Franciaországból (akkor jelent meg eredetileg a regény), a különféle szereplőknek köszönhetően, és olyan komoly és nehéz témák is felbukkannak, mint amilyen a családon belüli erőszak, a mélyszegénységben élők kilátástalan helyzete, de még a bevándorlók kérdésköre is. És ha nem ilyen röviden (s mégis milyen tartalmasan és kifejezően!), hanem hosszabban, minden részletet kibontva írta volna meg, talán díjnyertes szépirodalmi mű is lehetne ez. Sőt, még ilyen formában is csak úgy adnám 12 éven felüli gyerek kezébe, hogy legyen lehetősége utána átbeszélni, válaszokat kapnia a kérdéseire.

 

Mourlevat a különféle nézőpontkarakterekről is teljesnek érződő jellemrajzot ad ezekben a rövid fejezetekben, amit pedig elmesél a hét testvér kapcsán, az épp annyira torokszorító és megrázó, amennyire tiszta és szép. A regényt Tótfalusi Ágnes fordította, amilyen takarékos a próza, mégis olyan gazdagon, az egyes szereplők beszédstílusát, gondolkodásmódját is átadva. Hatásában a regény David Almond könyveire emlékeztet, illetve az alkalmazott, egyre váltakozó, sok-nézőpontos elbeszélés mód miatt más párhuzamokat is említhetnék, de nem ez a lényeg. Hanem az, hogy 129 oldalban milyen láttató erővel adja át az otthonukból elszökő gyerekek történetét, s mint mutatja meg a történtek hatását, az emberi reakciókat úgy társadalmi, mint az esetben valóban érintettek szemszögéből. S hogy mindezen komoly dolgok mellett valahogy mégiscsak meg tud maradni hovatovább szórakoztató, szerethető ifjúsági regénynek. Számomra ez a könyv az év egyik legnagyobb meglepetése.

 

(S hogy 152 oldalas a kötet, az meg azért van, mert a végén még elolvashatjuk Perrault meséjének Rónay György-féle fordítását is. Ezért külön pirospont jár a kiadónak.)