Főkép

Colin Meloy Amerikában nagy sikert aratott regényéből a Laika stúdió készített animációs filmet. Akárcsak Tim Burton, ők is a stop motion animációs technika alkalmazásáról híresek, és olyan remekműveket alkottak már eddig is, mint a Kubo és a varázshúrok vagy a Coraline.

 

Meglehet, a Wildwood – A tiltott vadon esetében még elképesztőbb, hogy ezt a káprázatos látványt ilyen „kézműves” módszerrel érték el (még ha alkalmaztak is némi számítógépes grafikát mellé). Ám az ember nem úgy üli végig a filmet, hogy uramisten, micsoda teljesítmény, mi munka lehet benne – erről hamar megfeledkezik, s majd csak a vége főcím egyes részei emlékeztetik rá ismét. Hatalmas stáb dolgozott a filmen, de hát ez is fontos (és illik is az elmesélt történethez): hogy nem gépek csinálták, pláne nem mesterséges intelligencia, hanem sok elkötelezett ember közös munkájának gyönyörű eredménye.

 

Magam úgy voltam az eredeti regénnyel, hogy tetszett, érzékeltem azt is, hogy közölni akar valamit, van mélyebb, többrétű üzenete, de valahogy zavart, hogy annyi minden ismerős benne más történetekből, mesékből, mítoszokból. Hogy a filmverzió viszont könnyedén és teljesen magával tudott ragadni, az csak részben a valóban lélegzetelállító látvány miatt van. Megszokhattuk, sok esetben érthető is, hogy a könyvek és filmváltozataik között vannak különbségek. Ebben az esetben azonban akárki is nyúlt hozzá az eredeti történethez, jobbára olyat tett hozzá, illetve úgy változtatta meg, hogy az az élmény javára vált.

 

Először is, sokkal több a humor a filmben, mint a könyvben, és jobbára olyan, aminek van helye, ami belefér – már csak azért is, mert bár mesefilm ez, és két tizenéves gyerek a főszereplője, könyvben és filmben egyaránt vannak nagyon komor, félelmetes, akár véres részei is. És egy-egy jól elhelyezett poén oldja a feszültséget, és itt az bizony jól jön. Persze, került bele pár idétlenség is, de még a jóízlés határain belül (mely jóízlés egyébként is védjegye a Laikának).

 

Másrészt, bár mindkét verzióban vannak eléggé direkt, szájbarágós momentumok, valahogy az üzenet jobban átjön, sőt, a hangsúly is máshová kerül. Egy dolog a többször is elismételt „el kell engedni”, és egy másik az, ha valaki képes eljutni odáig, hogy megértést tanúsít a főgonosz irányában is. A regényben ez az olvasóra volt bízva, itt a főszereplő mondja ki, de ez az az eset, amikor emiatt jobban is működik. Más kérdés, hogy mennyire máshogy néz ki Prue a két verzióban, és hogy az, ami végül is annyira fontos szereplővé teszi őt ebben a nagyívű történetben, nincs olyan jól felépítve, bevezetve, mint a könyvben.

 

Ezzel együtt is ez egy kivételes alkotás, melyre bátran lehet használni a már elcsépeltnek ható kifejezést: igazi moziélmény.