Főkép

Az első Wildwood regény eredeti nyelven 2011-ben jelent meg, és Amerikában különösen nagy sikert aratott a trilógia. De hogy magyarul is olvashassuk, ahhoz az is kellett, hogy elkészüljön belőle az animációs film változat, a Laika stúdió legújabb munkája, mely október végén kerül a hazai mozikba. A Laika költői, varázslatos alkotásairól ismert, melyek nagyban épülnek a stop-motion technikára, bár ezen, ha úgy tetszik, ősi, analóg módszer mellett modern számítógépes megoldásokat is alkalmaznak. Az ő filmjük volt például a Kubo és a varázshúrok illetve a Coraline is, és az előzetesek alapján a Wildwood is remekmű lesz.

 

Más kérdés, hogy a regény egyik nagy erősségét a képi világa adja, amelynek pont semmi köze a Laika stílusához – Carson Ellis (aki amúgy az író, Colin Meloy felesége) nosztalgikus hangulatú, 2D-s képei (melyek között színeset és fekete-fehéret egyaránt találni, s főképp utóbbiak sziluett-szerűek) meghatározóak nem csak a történet hangulata kapcsán, de néha az az érzésem, hogy az alaposabb, szebb leírásokat is helyettesítik. (Őt egyébként Trenton Lee Stewart A Titokzatos Benedict Társaság című regénye kapcsán ismertem meg, ugyanis az első, 2010-es magyar kiadást ő illusztrálta, hasonlóan hangulatos stílusban.)

 

A történet első számú főszereplője Prue McKeel, egy 12 éves lány, akinek egy nap varjak ragadják el a kisöccsét, és elviszik őt a városon (Portlanden) túl lévő Áthatolhatatlan Rengetegbe. Prue-nak mindig azt tanították a szülei, hogy tilos odamenni, és furcsamód nem is találkozott soha senkivel, aki járt volna ott – ám ő mégis követi a madarakat. Őt pedig az egyik barátja, a göndör hajú, szemüveges, némileg geeknek tűnő Curtis követi – hogy aztán hamarosan olyan események forgatagába csöppenjenek, melyek közepette az lesz a legkisebb bajuk, hogy elszakítják őket egymástól.

 

Colin Meloy jól ismert toposzokból szőtte a regényt, ahogy már a felütés is ismerős lehet sokaknak (például a Labirintus című klasszikus ifjúsági filmből). A Rengetegben különféle népek élnek a különféle területeken (köztük megannyi beszélő állat), egymástól eltérő hatalmi és társadalmi berendezkedésben, mintegy kicsiben leképezve a mi világunk különféle országait (vagy talán az Amerikai Egyesült Államok egyes államait?), bár ez csak mellékes megjegyzés a részemről. A könyvben a hangsúly természetesen a kalandokon van, a főszereplők jellemén és annak fejlődésén (vagy kibontakozásán). Nyilván van főgonosz, vannak vicces illetve tragikus szereplők, érdekes helyszínek, meg minden, ami kell, hogy ez egy szerethető ifjúsági kalandregény legyen (bár egészen komor, vészterhes, szomorú részeknek sincs híján). Sajátos fűszerként Meloy szláv neveket adott a harcos-harcias prérifarkasoknak, míg az erdei banditák amolyan ír-skót népeknek tűnnek. De ezzel együtt is úgy érzem, hogy önmagában a Wildwood krónikák első része nem annyira kimagasló, mint amekkora siker lett (s még lesz) belőle. Meloy a The Decemberists nevű oregoni indie-rock zenekar énekes-gitárosa, és el tudom képzelni, hogy az azzal szerzett népszerűsége is közrejátszott a regény otthoni fogadtatásában (és az, hogy gyakorlatilag egy új mítoszt írt Portland városának). Magam eddig nem ismertem a muzsikájukat, de kellemes, sok amerikai népzenei hatást felvonultató hallgatnivalónak tűnik néhány nóta alapján. S nyilván a mozifilmhez is adtak dalt.

 

Viszont aki nem olvasott még több tucat így-úgy hasonló történetet, az biztosan nagyon fogja szeretni a Wildwoodot, és különben tetszett nekem is, meg kíváncsi vagyok a folytatásra. Van benne üzenet is, barátságról, családról, kitartásról, az sem mellékes. Egyszerűen csak nem esne nehezemre felsorolni ennél jobb, egyénibb, mélyebben szántó regényeket (a Rőtfal regéitől a Potter könyveken át Philip Pullman Az Úr sötét anyagai sorozatáig) – nem szólva persze megannyi népmeséről, legendáról, mítoszról, melyek mind-mind forrásául szolgáltak az említetteknek és persze a Wildwoodnak is. Viszont ezek egyikéből sem készített filmet a Laika, méghozzá, a trailerek alapján, a regényhez hű, ám még inkább káprázatos filmet.