Főkép

A részletek megszállott pontossága, a valódi helyszínek használata és a stúdiórendszer kompromisszumainak elutasítása ma a független filmkészítés természetes velejárójának tűnhet, ám a némafilm korszakában mindezt szinte egy személyben testesítette meg Erich von Stroheim (1885–1957) osztrák származású amerikai rendező, forgatókönyvíró és színész. Munkássága folyamatosan ütközött a korai Hollywood üzleti és gyártási szempontjaival: a valóság aprólékos megfigyelését, a részletek hitelességét és a szereplők pszichológiai összetettségét állította filmjei középpontjába. Pályája a bécsi indulástól és az Amerikába vezető emigrációtól a statisztaszerepeken és katonai tanácsadói munkán át a monumentális rendezéseken keresztül a rendezői karrier összeomlásáig, majd a késői színészi újjászületésig ívelt. Életútjának egyik különös ellentmondása, hogy miközben filmjeiben a valóság aprólékos, kíméletlen ábrázolására törekedett, saját múltját tudatosan átalakította, és olyan személyes legendát épített maga köré, amely később filmes imázsának is meghatározó részévé vált.

 

1885. szeptember 22-én született Bécsben, Erich Oswald Stroheim néven, a felső-sziléziai származású, zsidó kalaposmester, Benno Stroheim és a prágai születésű Johanna Bondy fiaként. 1909 novemberében kivándorolt az Egyesült Államokba, ahol hamarosan nemcsak új életet, hanem új személyiséget is épített magának: arisztokrata származású osztrák–magyar katonatisztként mutatkozott be, és a nevéhez is hozzáadta a „von” előnevet. Hogy az illúzió tökéletes legyen, azt is állította, hogy édesanyja valójában bárónő és Erzsébet királyné (Sisi) egykori udvarhölgye volt. A valóságban sem ő, sem a szülei nem voltak nemesi származásúak, ám a maga teremtette történethez egész pályafutása során ragaszkodott. Ez a kitalált identitás később szinte elválaszthatatlanná vált a róla kialakult hollywoodi legendától.

 

Hollywoodban kezdetben kisebb szerepeket vállalt, statisztaként és kaszkadőrként is dolgozott, majd D. W. Griffith környezetében asszisztensként, később pedig katonai kérdésekben jártas tanácsadóként is tevékenykedett. Az első világháború idején főként kegyetlen, merev német és porosz tiszteket alakított. Ezekben a propagandafilmekben hamar ismertté vált, különösen az 1918-as The Heart of Humanity című alkotás után, amelyben az általa alakított gátlástalan tiszt dühében kihajított egy síró csecsemőt az emeleti ablakon. A korabeli közönséget sokkoló szerepei nyomán egyre inkább összeforrt a neve a kegyetlen porosz tiszt figurájával. A Universal reklámjaiban a „The Man You Love to Hate” – vagyis „a férfi, akit imádnak gyűlölni” – szlogennel népszerűsítették, amely később hosszú időre a filmes imázsának részévé vált. Mire rendezőként is bemutatkozott, Hollywood már jól ismerte ezt a figurát – egy olyan szerepet, amelynek jelentős részét maga Stroheim teremtette meg.

 

Rendezői pályája 1919-ben indult a Vak férjekkel (Blind Husbands), és már első filmjénél megmutatkozott az a részletek iránti megszállottság, amely később egyszerre vált művészi védjegyévé és hollywoodi pályájának egyik legnagyobb akadályává. A Vak férjek, majd az 1922-ben bemutatott Szeszélyes asszonyok (Foolish Wives) után egyre nagyobb szabású produkciókba kezdett. A Szeszélyes asszonyok eredeti elképzelése szerint akár hatórásra is nyúlhatott volna, hatalmas díszletekkel és rendkívül részletesen kidolgozott környezettel. A Universal azonban fokozatosan rövidítette a rendezői változatát, és a film több, egymástól eltérő hosszúságú verzióban került a közönség elé. A stúdió az „első egymillió dolláros filmként” reklámozta a produkciót, amely valóban meghaladta az akkori hollywoodi költségvetések megszokott kereteit. Stroheim számára a hitelesség nem pusztán a történet vagy a színészi játék kérdése volt: a környezetnek, a ruháknak, a tárgyaknak és a legapróbb részleteknek is szerepük volt abban, hogy a néző elhiggye, amit lát.

 

1925-ben elkészítette Lehár Ferenc A víg özvegy című operettjének filmváltozatát, majd a Nászindulóval (The Wedding March) ismét egy nagyszabású, eredetileg kétrészesnek tervezett alkotásba kezdett. Az első rész 1928-ban került az amerikai mozikba, a folytatás forgatását azonban a növekvő költségek miatt leállították. A már elkészült anyagot The Honeymoon címen rövidített formában Európában is bemutatták. Az egyetlen ismert kópia 1959-ben, a Francia Filmarchívumban pusztító tűzben megsemmisült, így a folytatás ma elveszett filmnek számít. A Nászinduló története is jól példázza, milyen nehezen fért össze Stroheim művészi elképzelése a hollywoodi gyártás gyakorlati korlátaival.

 

A Gyilkos arany (Greed, 1924) nem egyszerűen a rendkívüli játékidő miatt vált filmtörténeti legendává. Stroheim Frank Norris McTeague című regényének adaptációjában az emberi kapzsiságot és a szereplők fokozatos erkölcsi-lelki széthullását akarta bemutatni, a valóság aprólékos részleteit pedig a történet szerves részének tekintette. Emiatt a stábot a Halál-völgy (Death Valley) embert próbáló hőségébe is kivitte: a forgatás idején a hőmérséklet megközelítette az 50 fokot, a színészek és a munkatársak közül pedig többen megbetegedtek a kimerültségtől. Stroheim elképesztő mennyiségű, összesen mintegy 85 órányi nyersanyagot forgatott le, a stúdió drasztikus vágásai pedig súlyos konfliktushoz vezettek közte és a producerek között. Pályáját újra és újra ugyanaz a probléma kísérte: olyan részletgazdag és hosszú filmeket akart készíteni, amelyek költsége és játékideje nehezen fért össze a hollywoodi stúdiók üzleti elképzeléseivel. Maximalizmusát jól érzékelteti a selyemalsóneműs anekdota is: a Szeszélyes asszonyok forgatásán ragaszkodott hozzá, hogy az arisztokrata szereplők drága, császári címerrel hímzett osztrák selyem alsóneműt viseljenek, noha az a vásznon nem is látszott. Az anekdota szerint Stroheim azzal érvelt, hogy a színész számára az ilyen részletek akkor is fontosak, ha a néző nem látja őket, hiszen a viselt ruha a szerep megformálására is hatással lehet. A rendező számára ugyanis éppen az ilyen, a néző számára láthatatlan, de a szereplők által megélt részletek adhatták a film világának hitelességét.

 

A konfliktus végül a Gloria Swanson főszereplésével készült Kelly királynő (Queen Kelly) esetében vált végzetessé. A nagyszabású produkciót Swanson saját cége készítette, a finanszírozásban pedig Joseph P. Kennedy is részt vett. A forgatás során egyre súlyosabbá váltak a rendező és a producer-főszereplő közötti nézeteltérések. A költségek mellett a történet merészebb, a német Kelet-Afrikában játszódó része is hozzájárult a konfliktushoz. Swanson végül leállíttatta a munkát, Stroheimet pedig eltávolították a produkcióból. A Kelly királynő befejezetlen maradt; Európában 1932-ben átdolgozott formában mutatták be. Az Egyesült Államokban csak 1984-ben került korlátozott moziforgalmazásba, az 1985-ben bemutatott rekonstruált változat pedig később újra felhívta rá a figyelmet. A film története jól példázza, hogyan ütközött újra és újra Stroheim művészi ambíciója a gyártás gazdasági, technikai és tartalmi korlátaiba.

 

Rendezőként ezt követően már nem kapott olyan lehetőséget, amelyhez hasonló szabadsággal dolgozhatott volna. Hollywoodi rendezői pályája gyakorlatilag véget ért, ő pedig egyre inkább visszatért ahhoz a szerephez, amellyel Hollywood eredetileg megismerte: a színészethez. Ez azonban korántsem jelentette művészi pályájának végét. A harmincas évektől kezdve olyan alakítások következtek, amelyek újra jelentőssé tették a nevét.

 

Az 1930-as évek második felétől Franciaországban is dolgozott színészként, és fokozatosan az európai filmművészet fontos karakterszínészévé vált. Jean Renoir 1937-es A nagy ábránd (La Grande Illusion) című háborús filmjében von Rauffenstein kapitányt alakította. A merev, elegáns és egy letűnő társadalmi rend értékeihez ragaszkodó tiszt szerepe különösen jól illett hozzá, alakításával pedig a film egyik legemlékezetesebb figuráját teremtette meg. Ez vezetett el 1950-ben az Alkony sugárút (Sunset Boulevard) Max von Mayerlingjéhez. Billy Wilder filmjében Gloria Swanson egykori némafilmsztárja, Norma Desmond mellett játszotta az egykori rendezőt, aki pályája összeomlása után a nő sofőrjeként és komornyikjaként él tovább. Maxról idővel az is kiderül, hogy korábban ő rendezte Norma filmjeit, sőt ő volt az első férje. Stroheimet az alakításáért Oscar-díjra jelölték a legjobb férfi mellékszereplő kategóriájában.

 

Max von Mayerling figurája különös önéletrajzi visszhangot kapott: Stroheim maga is nagyra tartott, ám Hollywood által fokozatosan háttérbe szorított némafilmrendező volt. A film egyik emlékezetes jelenetében Max levetíti Norma régi filmjeit, a mozivásznon pedig egy egészen elképesztő belső poénként a valóságban is az 1929-es, befejezetlen Kelly királynő képkockái jelennek meg. Wilder ezzel eléri, hogy Swanson és Stroheim a kamerák előtt éppen azt a filmet nézzék, amelynek forgatása során az 1920-as évek végén a valóságban is súlyos konfliktusba kerültek egymással, és amely jelentősen hozzájárult Stroheim rendezői pályájának megtöréséhez. A jelenet így nemcsak Norma múltját idézi fel, hanem a némafilm eltűnt világának is emléket állít. A fikció és a valóság párhuzama nem teljes azonosság, de Stroheim személye különös mélységet ad a szerepnek.

 

Magánélete sem volt mentes a fordulatoktól. Háromszor házasodott: első felesége Margaret Knox, második felesége Mae Jones, harmadik pedig Valerie Germonprez volt. Második és harmadik házasságából egy-egy fia született. Harmadik feleségétől különvált, házasságukat azonban a legtöbb forrás szerint jogilag soha nem bontották fel. Élete későbbi szakaszát Denise Vernac francia színésznővel és újságíróval töltötte, aki élettársa lett. Magánéletében is ugyanaz a nyughatatlanság jellemezte, amely filmes pályáját: újra és újra változtatott életén, miközben az általa megteremtett „von Stroheim” alakja egész életében elkísérte.

 

Franciaországban továbbra is dolgozott színészként, és filmtervekkel is foglalkozott, bár rendezőként többé már nem tért vissza. 1957-ben, a rákbetegsége miatt már mozgásképtelen rendező néhány héttel a halála előtt vehette át a francia Becsületrendet. 1957. május 12-én hunyt el a Párizs melletti Maurepas-ban, hetvenegy éves korában. Jean Renoir visszaemlékezése szerint ő maga nem tudott részt venni Stroheim temetésén, mert Amerikában tartózkodott; a gyászszertartáson Jacques Becker filmrendező vitte az elhunyt kitüntetéseit a koporsó előtt. Az elismerés különösen szimbolikus volt egy olyan alkotó számára, akinek rendezői pályáját Hollywoodban rendre megtörték a stúdiókkal vívott konfliktusok, színészként azonban Európában is jelentős szerepekhez jutott.

 

Erich von Stroheim pályája különös ellentmondást rejt: rendezőként éppen azért vált egyre nehezebben foglalkoztathatóvá, mert nem volt hajlandó lemondani arról a részletgazdag, következetes látásmódról, amely később klasszikussá tette filmjeit. Amit Hollywood a maga idejében túlzónak és kezelhetetlennek látott, azt a filmtörténet később egyre inkább művészi következetességként kezdte értékelni. És talán nincs ennél ironikusabb bizonyítéka ennek, mint hogy élete egyik legismertebb szerepében, az Alkony sugárút Max von Mayerlingjeként éppen egy letűnt hollywoodi rendező árnyékát játszotta el.