Főkép

Az ember a természet része. A természet alatt az Alexander von Humboldt-i értelemben vett, hatalmas természetet értem, amelybe beletartoznak a fekete lyukak és a szupernóvák is. Azt hinni, hogy bármilyen módon is fölébe kerekedhetünk ennek a természetnek, olyasfajta hübrisz, ami csak a négy fal között üldögélő embernek juthat eszébe.

 

Ezekkel a gondolatokkal kezdődik Rob Dunn első magyarul megjelent könyvének előszava. Manapság egyre többet hallunk a természettel való kapcsolat jelentőségéről, a biodiverzitás – a Földünkön található minden élőlény sokfélesége – megőrzésének fontosságáról, ökoszisztéma-szolgáltatásokról (ha az ember közgazdászokkal társalog), természetalapú megoldásokról (ha aktívan követi az európai uniós kutatási projektek hívószavait), és persze még számos kapcsolódó témáról, amit időnként felkap a média. Ezek igen szerteágazó irányokba vihetik az érdeklődésünket, a karbonlábnyomtól kezdve a bélmikrobiomon keresztül az erdővédelemig, de ha közelebbről megnézzük a dolgokat, valójában a lényeg mindenütt ugyanaz: jobban meg kell ismernünk a velünk, körülöttünk élő fajokat. És rá kell jönnünk, hogy tudunk jobban együtt élni velük, mint ahogy most csináljuk.

 

Rob Dunn amerikai biológus, az Észak-karolinai Állami Egyetem Alkalmazott Ökológia Tanszékének professzora. Pályafutása során bejárta Észak- és Dél-Amerika, valamint Ausztrália egy jó részét, kutatási témái pedig meglehetősen változatosak: az emberi köldök-mikrobiom feltérképezése, epifita broméliák élete, az esőerdők regenerációja, valamint bizonyos dél-amerikai hangyák és növények közti kapcsolatok is szerepelnek a publikációs listájában. Nyugodtan kijelenthetjük tehát, hogy a fajok közti együttműködéseket több szemszögből ismeri, mint egy átlagos ember. A Szövetségünk a többi fajjal című könyvben elsősorban ezekről a kölcsönösen előnyös – mutualista – kapcsolatokról ír, méghozzá az emberi faj vonatkozásában.

 

A klasszikus biológiaoktatás, kis túlzással, a darwinizmusra épül. A kutatók, akik a modern (nyugati) természettudományok, különösen a biológia és az ökológia tudományterületeit megalapozták, a természetben fennálló folyamatos versengésre helyezték a hangsúlyt. Ennek megvannak a maga kulturális és tudománytörténeti okai, és természetesen a versengés egy valóban létező és meghatározó interakciós forma az élőlények között – ma már azonban tudjuk azt, amit az őslakos kultúrák és természetközeli népek sosem felejtettek el: hogy az együttműködések, a különböző élőlénycsoportok közti kölcsönösen előnyös kapcsolatok legalább ugyanilyen fontos szerepet töltenek be az élővilág formálásában. Erre az egyik legismertebb példa, hogy a saját – emberi – testünkben több mikroba él, és teszi lehetővé számunkra az életet, mint amennyi saját sejttel rendelkezünk. Sokat hallani „az erdő internetéről” (Wood Wide Web) is, amelyet a fák gyökereit összekötő gombafonalak hoznak létre. A mutualista kapcsolatokat régebben kivételnek gondolták a versengés szabályai alól - ma már tisztában vagyunk vele, hogy ez nem igaz, a kölcsönösen előnyös együttműködések igencsak gyakoriak a természetben.

 

Dunn ebben a könyvben egy csokor olyan példát mutat be az ember más fajokkal kialakított mutualista kapcsolataiból, melyek ilyen vagy olyan formában fontos szerepet játszanak a mai világban. Szóba kerülnek a szén-dioxidot megkötő erdők, a háziállatok – igen hosszasan foglalkozik az emberek és a kutyák, valamint az emberek és a macskák kapcsolatával –, de az olyan, általában elhanyagolt, mégis nagy jelentőséggel bíró élőlények is, mint például az élesztőgombák. Emellett olyan kapcsolatokat is bemutat, amelyek a modern életmód tükrében már elavultnak számítanak, és eltűnőben vannak – ilyen például a címadó mézkalauz afrikai törzsekkel kialakított együttműködése, vagy bizonyos őslakos népek delfinekkel való közös halászata. Ezek a példák ugyan nem általános érvényűek, azonban elgondolkodtatóak: vajon mi mindenre lennénk képesek, ha odafigyelnénk a minket körülvevő világra? Milyen, első hallásra hihetetlennek tűnő kapcsolatokat alakíthatnánk ki a körülöttünk levő élőlényekkel, ha eszünkbe jutna megfigyelni őket és válaszolni nekik?

 

Ezeknek a kérdéseknek a mentén a szerző el is rugaszkodik a modern természettudományok szigorú adatok közé szorított kereteitől. Elkalandozik a bölcsészettudományok, a társadalomtudományok és a művészetek világába is, elvégre ezeknek a célja is a körülöttünk levő világ megértése és leképezése, csak éppen kicsit más módszerekkel dolgoznak. Üdítő volt olyan szempontokról is olvasni, amelyek még mindig sokszor lenézés tárgyát képezik a konzervatív kutatók között: az őslakosok tudásáról, a szájhagyományokban fellelhető igazságokról, a művészet szükségességéről, az egyéni megélések jelentőségéről is sokat ír. Főleg a könyv második felében, ahol több fejezet is foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy hogyan tovább? Hogyan tudnánk jobban megismerni, megérteni a körülöttünk levő élőlények nézőpontjait? Hogyan tudnánk úgy alakítani az életmódunkat, a világ embereken kívüli részével való kapcsolatainkat, hogy ne romboljunk tovább, hanem építsünk?

 

Veszélyes kérdések ezek egy természettudománnyal foglalkozó kutató számára. Elrugaszkodnak a számok és az adatok talajáról. Arra késztetnek, hogy teret engedjünk a képzeletnek, szabadon asszociáljunk dolgokra, megkérdőjelezzük az alapvetéseket, a dolgok mélyére nézzünk. Ezek mind lehetnek kényelmetlen tevékenységek, és szinte borítékolható, hogy ellentétes elképzeléseket, konfliktusokat szülnek. Mégis azt gondolom, hogy fontos foglalkozni ezekkel a kérdésekkel, s bár Dunn sok gondolata és felvetése meglehetősen provokatívnak minősül konzervatív természettudományos körökben, érdemes elgondolkodni az általa felvetett kérdéseken. Ez a könyv érdekes olvasmány lehet mindenkinek, aki érdeklődik az evolúciós biológia iránt, aki elgondolkodott már valaha azon, hogy hol a híd a természettudományok és a művészet között, vagy aki a nagy versengés közepette szívesen olvasna egy kicsit az együttműködésekről is!