Főkép

Fülszöveg: Konrad a nincstelenek sorából, megaláztatások közepette kerül börtönbe, ahol megismeri leendő barátját, a csatákban jártas Frankot. Csodával határos szabadulásuk után új társa szinte fiaként neveli őt, és megtanítja, hogyan forgassa a kardot Vilmos király seregében. A barátság szent köteléke végigkíséri életüket. Konrad fortélyos és harcedzett katonává válik, ám az élet folyton újabb kihívások elé állítja. Hogyan élheti túl egy harcos a középkor zord és kegyetlen világát, ha csak a tapasztalatára és a leleményességére számíthat?

 

 

6. fejezet

 

Frank elmesélte az álmát, de Konrad mintha semmit sem értett volna belőle, meredt tekintettel nézett maga elé, csak a harcra tudott gondolni.

A kürt megszólalása után a hadsereg kétszáz fővel vágott neki, hogy bosszút álljon és végleg elűzze a hegyekben garázdálkodókat.

Frank lova hátára felülve, Konrad pedig egyszerű gyalog lévén teljes vértezetben, lábaiban bízva indult útnak bajtársaival. A három őt megalázó és továbbra is koldusnak tekintő katona is velük tartott.

A várat körülvevő mély, vízzel telt árok a védelmüket szolgálta. A fegyveresek az ezen átívelő csapóhidat leengedve keltek át rajta.

Kiérve sorba rendeződtek, és a hegyek felé indultak megvívni az ellenséggel, dicsőségre számítva a csatában.

Frank mindaddig nem törődött vészjósló álmával, amíg meg nem látta a látomásához hasonló, ijesztő felhőket és a völgyet.

Az ellenséget megpillantva azonnal felmérték, hogy azok túlerőben vannak.

Míg ők a völgykatlan mélyén helyezkedtek el, a velük szemben lévők a hegyek tetején állva vették körbe őket.

A király serege csak néhány tízfős támadó csoportra számított.

Hátrálni kezdtek volna, de látták, hogy mögöttük is elzárták az utat.

A had vezére Frankot bízta meg, hogy hívjon magához három újoncot.

Ezért ő kiválasztotta a harcosokat, közöttük Konradot is.

A parancsnok így szólt:

– Frank, próbáljatok meg kitörni és segítséget hozni, amíg a többiek támadni kezdenek!

A három újonc is lovakat kapott, hogy gyorsabban visszaérhessenek a várba.

 

Dermedt csend és tehetetlenség lett úrrá a katonákon, ahogy a völgy mélyében álltak.

Az ellenség a hegyről készítette elő a nyílzáport. Bár mindenki tisztában volt a kilátástalan helyzettel, nem volt más választásuk, minthogy megpróbálkozzanak a visszavonulással.

Egy ideig csendben néztek farkasszemet az ellenséggel.

A horda vezérének csatakiáltásával megkezdődött az egyoldalú vérengzés.

A nyilak egymás után, halálos sebet ejtve szúrták keresztül a menekülő és tehetetlen katonákat, akik közül sokan a hegyre kapaszkodva próbáltak feljutni, hogy méltón megvívhassanak ellenségeikkel. Sikertelenül igyekeztek néhány tíz főből álló nyilas csapatukkal viszonozni a támadást. Teljes visszavonulót fújatott a vezérük, de ekkor már mindez későnek bizonyult.

Konrad és kis csapata eközben megpróbált kitörni az ellenség szorításából, de egyszerre heten támadtak rájuk. Frank gyorsan előrántva a kardját hatalmas suhintásokkal vágott le két fejet, amelyek rémült arckifejezéssel hullottak a sárba.

Ekkor azonban egy dárda megsebezte a vállán, amitől leesett a lováról.

Konrad és a másik három harcos kardjukat bátran forgatva ejtettek halálos sebeket ellenségeiken. Frank lova rögtön megállt a sebesült gazdája mellett, így gyorsan visszakapaszkodott a nyeregbe, de nehezen tudta tartani hűséges paripájának kantárját, mert nagyon erősen vérzett. A nap a sötét felhők széleit körbearanyozva a menekülőkre szórta fényét, reményként megcsillanva, akár Frank álmában. Az ellenségen sikerült áttörniük, de három újonc közül az egyiküket halálos seb érte, és leesett a lóról. A barbár ellenség harcosai egymás után szúrták bele kardjaikat az ekkorra már halott katona testébe.

 

Sikerült visszajutniuk a várba segítségért, rövid idő múlva újra vágtáztak, a bajbajutottakhoz egy ötszáz fős csapattal tértek vissza.

Bekötözve sebét – amely a vérzés ellenére nem tűnt súlyosnak –, Frank is visszaindult, hiába próbálta Konrad lebeszélni barátját az értelmetlen ötletéről. Mire visszaértek, a nap már lemenőben volt, narancssárga és vörösen izzó színekben vetette sugarait a legyilkolt áldozatokra. A völgybe érve a haldoklók jajkiáltásai és hörgései már messziről hallatszottak. A látvány a rémálmához hasonló borzalmat nyújtott Frank számára.

A dárdák és nyilak sokszor eltörve fúródtak bele az élettelen és a még össze- összeránduló testekbe. Azok a katonák is halálukat lelték a csatamezőn, akik egykor elfogták Konradot, majd kegyetlenül gúnyolódtak rajta. Lehajolt, és az egyikük szemeit ő maga csukta le az ujjaival. Elégtételt azonban nem érzett, inkább csak az egykor bántó szavak csengtek ismét a füleiben.

A lovak közül is csupán néhányan maradt életben, többségük ott hevert bátor lovasa mellett. Sajnos elkésett a segítség.

Franknak vissza kellett fordulnia, mert páncélja alól, a kötésen át kifolyó vére a lova hátára csöpögött. Sebesülése egyre jobban fájt.

Konrad továbbindult a haddal, hogy teljesítse a király parancsát és bosszút álljon a halálba küldött, vérben ázó seregen, így hát elváltak útjaik.

Frank összeszedve az erejét azt mondta:

– Vigyázz, barátom, ne feledd, amiket tanítottam neked! Remélem, sikerrel jártok, és együtt ünnepelhetjük majd a győzelmünket!

Konrad a kezét nyújtotta felé:

– Ígérem neked, hogy győztesen térek vissza!