Főkép

Ha végigvesszük, mi mindennel foglalkozik és foglalkozott már eddig Rácz Mihály, könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy reneszánsz ember. A ’80-as években a punk- illetve ipari zenékre fókuszált (gyűjtés, újságírás/fanzine készítés és zenélés szintjén egyaránt), a honi képregényszíntérnek is igen aktív résztvevője, dolgozott számos helyen és pozícióban: mint eme kötet több írásából is kiderül, szociális munkásként, kisprózát ír (esszéket, novellákat, karcolatokat), és így tovább – s utóbbiak egy részét a Napi főnixben gyűjtötte össze. Ám talán egyik írás sem született volna meg, ha nincs az életében az összes többi.

 

Aztán hogy a borítóhoz illőn rendkívül változatos írások némelyikét mennyire lehet valós alapúnak tekinteni, annak eldöntése az olvasóra vár. Mert elkapott, hol vicces, hol lehangoló városi életképektől a teljesen elszállt, álomszerű vagy pszichedelikusnak ható, fantasztikus irodalomnak is beillő metafizikai élményleírásokig nagyon sok különféle kispróza sorakozik itt. Talán feltételezhető, hogy a mesélő mindig maga Mihály, az pedig biztos, hogy neki megvan a maga jellegzetes stílusa. Recenzióit olvasva is az az érzésem, hogy Rácz Mihály punksága jelen korszakában (felnőtt korában?) abban áll, hogy olyan körmönfont, kiművelt, szövevényes stílusban ír (akár a leginkább pofonegyszerűnek tűnő zenékről is), ami épp annyira idegen lehet az átlagembernek (uram bocsá’, nyárspolgárnak), mint az általa annyira kedvelt zenék és egyéb művészi alkotások. A Napi főnixben is találunk az olvasótól maximális figyelmet követelő írásműveket, sőt, ami azt illeti, zenékről is értekezik itt-ott, de bármiről írjon is, a legapróbb, hétköznapi pillanatoktól az egzisztencialista filozófia terepén vasalt bakancsban kóborló, mélyen szántó fejtegetésekig, végig a saját hangján szól.

 

Mely hangnak (mondanám, hogy természetesen, mert Misi köreiben ez szinte elvárt, alapvető vonás) fontos része a kíméletlen önirónia is. Nem is úgy, hogy ne venné magát komolyan, hanem hogy annyira élesen látja és láttatja saját hibáit, vétkeit, emberi gyengeségeit – de egyúttal azt is, hogy ebben a korban, ebben az országban, ebben a Budapest nevű városban (vagy X és Y vidéki helyeken, ahol még lakott) alapvetően mindenki csak ember. Mondhatja bárki, hogy könnyű erre a következtetésre jutni, ha valaki hajléktalanok melegedőjében teljesít szolgálatot, de a vonatkozó írásokból is kiderül, hogy nem így van. Mihály ugyanolyan rezignált éleslátással mutatja meg a szerencsésebb népek gőgjét, mint ahogy a lehetetlen helyzetbe jutottak kapcsán sem pusztán „érzékenyíteni” akar, őszinte velük kapcsolatban is, nem hallgatja el, ha valaki megteszi a magáét önnön pusztulása érdekében. Ám ítélkezni csupán egyvalaki: önmaga fölött ítélkezik. És valóban, ha magáról mesél, olyan, szinte kitárulkozó, de mindenképp kíméletlen őszinteséggel teszi, hogy el tudom képzelni, hogy az az olvasója, aki nem szívesen néz szembe önmagával, hamar nem-olvasójává válik.

 

Az írások hossza a néhány sorostól a szinte sokoldalasakig terjed, s bár utóbbiból nincs sok, azok jelentik a legfőbb kihívást a kötetben, mert emberünk hajlamos olyan hosszas kalandozásokba fogni, elmosva akár valóság és képzelet, emberi érzékelés és emberfeletti határait, hogy még ha nagyon figyelünk, se biztos, hogy tudjuk majd követni. Én legalábbis így voltam néhány „fejezettel”, de még amit nem értettem is, azt is éreztem, mert Rácz remek író. Okkal tett egy Borges-idézetet a kötet elejére, az argentin író-költő elképesztő elme-utazásai, csavaros meglátásai gyakran eszembe jutottak a Napi főnixet olvasva, nem mintha Misi másolná ezeket, hanem hatásuk, tudatfolyamuk kacskaringós útjainak hasonlósága okán.

 

Rácz hangján túl a rendkívül változatos kötet összetartó erejét jelentheti a cím maga is, legalábbis fordítható úgy, hogy minden írás olyat mesél el, ami a mindennapos túlélés egy-egy fejezeteként is felfogható. Ha úgy nézem, mind mutat valamit, amivel el lehet jutni felkeléstől felkelésig, kiégéstől újraéledésig, és Misi a saját és mások sorsa kapcsán is olyanokat mesél, amelyekhez bizony kell valami. Nem feltétlenül sok, hát az ember valós igényei nem is olyan nagyon nagyok. De valami emberi, valami jó, valami szép kell, bár ha ezek épp nincsenek kéznél, még mindig megtehetik pótszerek, vagy a harag, a felháborodás, a csakazértis – csak a kilátástalanság, a reménytelenség be ne üssön. Pedig végül is Rácz nemzedékének zöme abban nőtt fel. Meglehet, jobban is ismeri ezeket, mint sok, szerencsésebb helyzetű ember, s annál inkább remek, hogy naponta újraéled az a főnix…