Főkép

Meglepően vaskos, szépen kivitelezett kötet, aranyozott védőborítóval, az átlagnál jóval szebb papírra nyomva. S persze a cím. Könnyű arra gondolni, hogy ez valami giccses könyv.

 

A történet egy (idézem a fülszöveget) „kedves, mosolygós, de furcsa öregúr”-ról, Theóról szól, aki egy Golden (arany, aranyból való) nevű, Georgia állambeli kisvárosba érkezik. Ott beül egy kávézóba, ahol a falakon ceruzarajzok függnek, szám szerint 92, mind csupa portré, mind ugyanazon helyi művész műve, s a zömük helyieket ábrázol. Eladó mind, de furcsa mód még a portré alanyai körében sincs rájuk nagy kereslet. A mindent rendkívüli figyelemmel megvizsgáló Theo úgy dönt, egyenként megveszi a képeket, és eljuttatja őket azokhoz, akiket ábrázolnak. Itt még mindig megeshet, hogy giccsre számít az olvasó, sőt, az első kb. száz oldalon ez igazolódni is látszik. Theo végtelenül tüneményes egy fazon, odaadó figyelmével és kedvességével elbűvöl mindenkit, akibe belebotlik Goldenben, hát még azokat, akiket megajándékoz – bár persze van, aki furcsállja, amit tesz. De azért úgy fest, mindenkivel jól elbeszélget az öreg, mindenkinek rányitja a szemét önmaga és az élet szépségeire.

 

Aztán… hát, aztán kiderül, hogy Allen Levi, akinek ez az első regénye, melynek megjelenésekor közel hetven éves volt, nagyon, de nagyon sok mindent el akar mesélni. Nem feltétlenül 92 életutat, de mindenképp megannyi emberi történetet. Ahogy halad előre a regény, ahogy bonyolódnak bizonyos szálak, és kiderül az is, hogy nem örül ám mindenki Theo ajándékainak, és hogy vannak ám rossz arcok is a világon, nem csak olyanok, akik alapból vagy mélyen belül azért jók, lassan egy másik érzés veszi át annak a helyét, ami szerint azért ez itt egy giccses könyv. Természetesen lesznek olvasói (és félbehagyói), akik mindenképp a giccset látják majd benne. És az, hogy 3 millió példányban kelt el a regény, sem jelenti feltétlenül azt, hogy ez mindenki könyve. Mindazonáltal az én olvasmányélményem az volt, hogy olyan kitartóan, szelíden és szépen adja át Theo/Levi az üzenetét, ahogy az előbbi által annyira szeretett folyók folynak. És a végére érve, miután párszor összetörte a szívemet is, arra jutottam, hogy alighanem igaza van: a szeretet, az odafordulás jó, az számít. És hogy ez a könyv még a vallásos (vagy talán inkább hitbeli) részeket is elbírja, legalábbis nagyon gyűlölködőnek kell lennie annak az olvasónak, aki esetleg más vallást vagy világnézetet mond magáénak, hogy emiatt rühellje a Theo ajándékait.

 

Tény, hogy a sok-sok szál megoldása viszonylag rövid terjedelemben, a regény legvégén zajlik le, de talán még a sokat tapasztalt olvasóknak is okoz majd némi katarzist. De számít az addig vivő út is, mindaz, amiről Theo és a vele találkozók mesélnek. És nem lehet azt mondani, hogy nincs csomó más könyv, ami így vagy úgy hasonló ehhez. Eszembe jutott például Fredrik Backman (csak nála sokkal több a humor és sokkal kevesebb a hit/vallás), Rachel Joyce-ról a Harold ​Fry valószínűtlen utazása, Hiro Arikawától Az ​utazó macska krónikája és csomó másik. Találhatunk hasonló, apró élettörténeteket például Schäffer Erzsébet könyveiben. Felfoghatjuk tanmesének vagy gyógyító irodalomnak is, lényeg, hogy valami jót akar átadni, megmutatva bár borzalmas, megrázó sorsokat, eseményeket is. Szemlátomást az emberiség jó nagy részének van szüksége az ilyesmire. És ha Theo nyomán valaki képes egy jó szót szólni egy másik emberhez, tenni valami kedveset, ami nem is nagy, nem is fontos, egyszerűen csak egy váratlan és jóleső gesztus, akkor már megérte elolvasnia.

 

Aztán majd lesz belőle film is, Tom Hanks lesz a főszereplő, s illik is hozzá, bár én nem úgy képzeltem el a portugál származású öregurat, mint ő – de Hanksnek sem okozott problémát, hogy az említett, svéd Backman Az ember, akit Ovénak hívtak című regényéből készült amerikai filmben Otto néven játssza el a főszereplőt. Biztos jó film lesz, de az a rengeteg apróbb kis részlet, amit Theo megmutat, azok a nem is feltétlenül idézetnek való bölcsességek, biztos nem férnek majd mind bele.