Kovács Krisztián: A fény magányossága

„Egy olvasó ezernyi életet megél, mielőtt meghal. Az az ember, aki nem olvas, csak egyet.” George R. R. Martin Sárkányok tánca című könyvében olvasható ez a gondolat, és ez jutott eszembe, miközben Kovács Krisztián nemrég megjelent regényét olvastam.

 

Ezúttal olyan életet mutat be a szerző, amely bevallom, nagyon messze áll tőlem: az önmagával vívódó, saját sorsán és tettein töprengő értelmiségi életét. A történet főszereplője egy csillagász, akinek a sorsát a múlt század negyvenes éveitől a hetvenes évek közepéig kísérjük figyelemmel. Történelmünk viharos évtizedei ezek, társadalmi átalakulással, traumákkal és különféle hatalmi rendszerekkel.

 

Abban teljesen biztos vagyok, hogy a szerző nem történelmi regényt írt, bár nagyon sok utalás történik az aktuális eseményekre. Ez inkább csak háttér, kellő részletességgel ábrázolva, sok valós személyt és eseményt felvonultatva. De miként azt a köszönetnyilvánításból megtudtam, időnként módosított a valós történéseken, ha az általa elmesélt sztori ezt megkívánta.

 

Ez véleményem szerint semmit sem von le A fény magányossága értékéből, mert akik már éltek ezekben az években, valószínűleg tudnak pár jellemző példát mondani. No nem a különféle titkos és kevésbé titkos szervezetek működésének ismertetése miatt, hanem ennek a kornak a hangulata miatt. Ez még abban az esetben is igaz, ha nem a fővárosban élt az ember, hanem kisvárosban vagy falun. Jól emlékszem még, amikor kollektíven felvonultunk május elsején, vagy milyen volt, amikor a hivatalos március 15-i rendezvények után a nemlétező ellenzék is felvonult a belvárosban.

 

Nem vagyok amatőr csillagász, így nagyjából semmi ismerettel nem rendelkeztem az 1945 utáni hazai tudományos élet idevonatkozó részéről. Kulin György nevét az általa írt sci-fi ismeretterjesztő regények (Az ellentmondások bolygója, Üzen a nyolcadik bolygó, Aster) révén megtanultam, és persze a külföldi hírességek egy részéről is hallottam már korábban. Éppen ezért érdekes volt, hogyan fejlődött és változott a honi csillagászat szerepe és megítélése.

 

Itt megállok egy pillanatra, és az arra hajlamos olvasókat arra biztatom, elmélkedjenek egy sort a regény címének szimbolikáján. A fény magányossága. Ezt sokféleképpen értelmezhetjük, tekinthetjük utalásként a főhősre, gondolhatunk arra az útra, amit a világűrben megtesz a fény, és arra is, hogy amit a csillagokról látunk, az valójában a múltból érkező üzenet. De szerintem ilyen kalandozások nélkül is teljes értékű olvasási élményt kapunk Kovács Krisztiántól.

 

Az viszont bizonyos szinten elszomorító, mennyire ciklikusan ismétlődnek dolgok. Gondolok itt arra, hogy már a hatvanas években is felmerült a kérdés, milyen gyakorlati haszna van a csillagok vizsgálatának. Úgy tűnik, a politikusok, akik közvetve biztosítják a kutatások anyagi hátterét, képtelenek elszakadni a haszonelvűségtől. Nem hiszem, hogy nekik kellene megmondani, ki és mivel foglalkozzon – ezt bízzuk a tudósokra, ők jobban meg tudják ítélni a kutatási témák szükségességét.

 

Persze mindez csak háttér, bár kellőképpen színes és szagos háttér. A regény igazi súlypontja azonban Kajetán Andor személyén van, akit akkor ismerünk meg, amikor egy fontos, számára erkölcsi dilemmát jelentő döntést kell meghoznia. Miközben ezen tipródik, mi apránként megismerjük az életét, a háborús gyerekkortól kezdve napjainkig. Róla gyakran egy másik regény, Klaus Mann klasszikus Mefisztója jutott az eszembe, hiszen Hendrik Höfgen bizonyos értelemben hasonló pályát fut be, mint Andor. Mindketten elcsábulnak a lehetőségektől, amit részben az aktuális hatalom biztosított számukra, és mire rájönnek, mennyire nincs mozgásterük, már túl késő.

 

Az ő példájuk azért is érdekes, mert tehetségük, ambíciójuk és sikerük miatt könnyebben elfogadják azokat a kompromisszumokat, amelyeket más körülmények között talán visszautasítanának. Érdekes nyomon követni, mikor érkezik el a megvilágosodás pillanata, amikor már nem kompromisszumról szól a kapcsolat, hanem alárendeltségről. Mondjuk az is igaz, hogy Andor és a hatalom kapcsolata kétirányú, még ha ezt nehéz elfogadni.

 

Kovács Krisztián jó érzékkel teremti meg azt a lebegtetett feszültséget, amit az állambiztonsági szervek látóterébe került emberek átélhettek. Apránként, lépésről lépésre, szinte a beszervezés és megfélemlítés kézikönyvébe illő módon hálózzák be a gyanútlan állampolgárokat. Hol egy ártatlan kérdés, máskor egy triviális csevely, esetleg egy váratlan éjszakai kocsikázás, vagy lehetetlen időpontra megbeszélt találkozó – a lényeg, hogy bizonytalanságban tartsák a célpontot.

 

Talán éppen azért működik mindez ennyire jól, mert a szerző nem nagy, látványos fordulatokkal akarja érzékeltetni ezt a fajta függőséget. Sokkal nyugtalanítóbbak azok a pillanatok, amikor már maga Andor sem tudja biztosan, történt-e valami, vagy csak ő lát bele túl sokat egy ártatlan eseménybe. Gondolok itt a Clarkkal kapcsolatos fejleményekre a befejezés előtt.

 

Ahogy korábban írtam, nagyon messze áll tőlem Kajetán Andor karaktere. Nem bírtam azonosulni azzal a bűntudattal, amit akkor érez, amikor szembesül azzal, hogy a munkája miatt elhanyagolta a családját. Később, amikor lányának kifejezetten szüksége lenne rá, szintén a munkájába menekül. Szemlátomást élvezi a munkáját, azt a népszerűséget, ami az ismeretterjesztő előadásainak és könyveinek köszönhető. Amikor később rájön, hogy a kutatómunkát cserélte fel erre a sikerre, ezt a felismerést is nagyon nehezen dolgozza fel.

 

Tudom, túlságosan egyszerű lenne azt mondani róla, hogy nem tudja elfogadni önmagát, és békében együtt élni a döntéseivel, illetve azok következményeivel. Pedig valamilyen szinten erről van szó. Egyfajta adrenalinfüggőként minden új kihívásra igent mondott, és amikor utólag számot vet a döntései hatásaival, nem tetszik neki, amit lát. Ez határozott ellentmondás, hiszen az általa választott utakon is szép eredményeket ért el, de valahogy képtelen elfogadni mindazt, ami van, és a múlt helyett a jelenre, illetve a jövőre koncentrálni.

 

A könyv mindenesetre két dolgot elért nálam. Egyrészt nosztalgiáztam ifjúkorom világán, másrészt megerősített abban, hogy miként nem szeretném a jövőben sem élni az életemet.