Főkép

Elif Shafak alighanem napjaink legismertebb és legsikeresebb török származású szerzője. Ezen, magyarul először Szerelem címen, 2011-ben megjelent (amúgy két évvel korábbi) regénye nekem az első kiadásban van meg, a jellegzetes „iszlám-zöld” borítóval, rajta egy dervis sziluettjével, és igen, azóta várta, hogy elolvassam. Ahogy a könyv egy pontján elhangzik, mindennek megvan a maga ideje, ezek szerint számomra ennek most jött el.

 

A regény két idősíkon játszódik, és kétszer két főbb szereplője van, de a fejezetek számos további karakter, nos, nézőpontjából viszik előre a történetet. Legalábbis a múltbeli szálat, mely az 1240-es években, elsősorban a Konya nevű török városban bonyolódik. Itt a két főszereplő Rumi, a szúfi misztikus, tudós és teológus (aki ekkor még nem költő), valamint a terbizi Semsz, ez a titokzatos dervis, aki azért jön, hogy lelki társa, s ezzel útjának megváltoztatója legyen Ruminak.

 

A jelenbeli szál 2008-ban játszódik, (jobbára) Boston egy menőbb külvárosa, s benne Ella, a háromgyermekes háziasszony, egy szintén menő orvos felesége, aki épp 40 éves, s mint oly sokan ebben a korban, ő is számot vet addigi életével. És nem elégedett azzal, amit lát. Ekkor kerül a kezébe egy rejtélyes író, bizonyos A. Z. Zahara könyve, pontosabban annak kézirata, melyről egy könyvkiadónak kell véleményt és kiadási javaslatot írnia. A regény címe: A szerelem törvénye.

 

Tapasztalt olvasók mindebből egy csomó mindent megsejthetnek Shafak regénye kapcsán, bár a címe kicsit becsapós. A nyugati értelemben vett szerelemről is szól ugyan, de inkább az isten (Allah) és teremtése iránt érzett szenvedélyes szeretetre utal, mindenek felett az iszlám misztikus ágának, a szúfizmusnak a megközelítésében.

 

Magam fájón keveset tudok a közel-keleti kultúráról és történelemről, bár nyilván tisztában vagyok vele, hogy óriási hatással volt az iszlám a nyugati világra, magyar vonatkozásai pedig, a történelmünkön túl, a nyelvünk számos szavában is megjelennek. Így, ha nem is volt mindebből gyorstalpaló a regény, a szúfi útról elég sokat megtudtam belőle, és lenyűgözött, hogy mennyire távol esik attól (ha ugyan nem szemben áll azzal) a fanatikus, minden más vallást (és azt követő embert) lenéző hozzáállástól, amilyennek az átlagember képzeli általában az iszlámot, elsősorban a hírekben látott-hallott események kapcsán.

 

Ez azonban csak mellékszál, zárójeles megjegyzés a részemről, mert a lényeg inkább az, hogy sűrűn szőtt, számos nézőpontot, értelmezést, aspektust felvonultató történet ez (elsősorban a középkori része, bár a jelenbeli sem merül ki abban, hogy van egy unatkozó, elhanyagolt háziasszony, s hogy ő vajon szerelemre gyúl-e a regényt olvasva). Az elején felmerült bennem, hogy Shafak, bár szépen fogalmaz, azért nem olyan mestere annak, hogy néhány mondattal egész jellemeket ábrázoljon, amilyen mondjuk Ray Bradbury, Ursula K. Le Guin, netán David Almond. De hamarosan megértettem, hogy nem is ez volt a célja. Ő Rumi és Semsz történetét minden oldalról meg akarja mutatni, azt is, hogy semmi sem fekete-fehér, azt is, hogy az iszlám társadalmakban élő, sokszor korlátozott helyzetben lévő nők is lehetnek erős személyiségek, fontos szereplők, és így tovább. Nem siet, lassan bontja ki a különféle szálakat, mégsem érzem terjengősnek, mert úgy lesz kerek a kép, hogy mindezt elmeséli hozzá.

 

Említettem fentebb néhány írót, ketten fantasztikus irodalmat írtak, Almond jobbára gyermek/ifjúsági könyveket. Világos, hogy ezekhez semmi köze Shafaknak (legalábbis ezen regénye alapján). Azt hiszem, valahol a szépirodalom és a magasabbra pozícionált szórakoztató(bb) irodalom határmezsgyéjén áll inkább. Olvastam olyan véleményt, hogy hasonlóan bölcselkedő tanmese ez, mint Coelho írásai, de szerintem azoknál sokkal rétegzettebbek, irodalmiabbak és több bennük a történelem, a tudásanyag is. Didaktikus, az tény, de az már más kérdés, hogy a könyvben valóban megtalálható sok különféle bölcsesség, okos mondás, meg ugye a címben jelzett 40 szabály kit hogyan érint. Van, ami evidenciának hat (holott feltehetően sok, az iszlám törvényeit ma is szigorúan vevő országban zömük egyáltalán nem magától értetődő), vagy épp elcsépeltnek, vagy egyszerűen csak legyint rá az olvasó, hogy „könnyű azt mondani”. De ez ilyen. Én szeretem, ha az efféle nagy megmondások nem pőrén, magukban érkeznek, idézetgyűjteményként, hanem egy történetbe foglaltan, amitől hitelesebbnek hatnak, de akárhogy legyen is, ha a magunk életében szeretnénk őket alkalmazni, az mindenképp energiaráfordítással jár. Ez sem az a könyv, amit elég, ha elolvas az ember, s egy csapásra megváltozik tőle minden, ami rossz az életében.

 

Nekem személy szerint, pont most, sok jót adott, gondolkodnivalót, néhány megindító pillanatot is, és kedvet csinált ahhoz, hogy tovább olvassak Rumiról, mert lenyűgöz az a nyitottság, megértés, együttérzés és felülemelkedés, ami a hozzá illetve Semszhez kapcsolódó részekben megnyilatkozik. Ugyanakkor mint olvasmány, egy cseppet vegyes volt. Éreztem, hogy jól fogalmaz az írónő, hogy van mondanivalója és azt képes is jól átadni. De magából a szövegből nekem hiányzott valami plusz varázs, valami, amitől úgy éreztem volna, hogy magával ragadott, berántott, ahogy a dervisek tánca tenné még külső szemlélőként is, elképzelésem szerint.