Főkép

Amikor a filmtörténet kezdeti időszakáról beszélünk, többnyire ugyanazok a nevek jutnak eszünkbe: a Lumière fivérek, Georges Méliès, D. W. Griffith vagy Cecil B. DeMille. Mintha Hollywood első évtizedeit kizárólag férfiak formálták volna. Pedig a némafilm korszakában volt egy nő, aki nemcsak felvette velük a versenyt, hanem egy időre Amerika legismertebb és legjobban fizetett rendezői közé emelkedett. Lois Weber nem egyszerűen filmeket készített: hitt abban, hogy a mozgókép képes megváltoztatni az emberek gondolkodását. Évtizedekkel azelőtt alkotott személyes hangvételű, társadalmi kérdéseket boncolgató filmeket, hogy megszületett volna a szerzői film fogalma.

 

Florence Lois Weber 1879. június 13-án született a pennsylvaniai Allegheny Cityben, vallásos, középosztálybeli családban. Fiatalon kivételes zenei tehetségnek számított: zongoristaként és szopránénekesként komoly pálya állt előtte. Koncertpályafutása azonban egy különös baleset miatt ért véget: egy fellépés során eltört a zongora egyik billentyűje, és Weber saját későbbi visszaemlékezése szerint ettől elvesztette a nyilvános szerepléshez szükséges önbizalmát. Új hivatást keresve misszionáriusként kezdett dolgozni Pittsburgh szegénynegyedeiben. Szegény emberekkel, rászoruló nőkkel, kórházak és missziós intézmények lakóival került kapcsolatba, ahol közvetlenül szembesült a kiszolgáltatottság és a társadalmi igazságtalanság mindennapjaival. Ezek az élmények később egész életművét meghatározták. A missziós munka után Weber úgy érezte, hogy a színház a prédikációnál szélesebb közönséghez juttathatja el az üzeneteit. Nem fordult el a társadalmi szolgálattól, hanem új eszközt keresett hozzá. Ez vezette a színpad, majd néhány évvel később a film felé.

 

A színházban ismerkedett meg későbbi férjével, Phillips Smalley színésszel. Házasságuk kezdetben nemcsak magánéleti, hanem alkotói szövetséget is jelentett. Együtt léptek fel, később pedig együtt keresték helyüket a még formálódó filmiparban. Weber forgatókönyveket írt, mindketten játszottak a filmekben, majd rendezőként is közösen jegyeztek több alkotást. A szakma egy ideig egyszerűen csak „The Smalleys” néven emlegette őket, ami jól mutatja, hogy a közvélemény elválaszthatatlan párosként tekintett rájuk. Idővel azonban Weber növekvő hírneve kapcsolatukban is egyre több feszültséget szült.

 

Filmes pályája kezdetén a Gaumont stúdiónál kapcsolatba került Alice Guy-Blachéval, a világ első női filmrendezőjével. A mozgókép ekkor még szinte gyerekcipőben járt: nem léteztek kiforrott szabályok, ezért minden új film egyben kísérlet is volt. Weber a Gaumontnál maga is lehetőséget kapott rövid, zenével és énekkel kísért filmek rendezésére, és hamarosan a filmkészítés egyre több területén kipróbálta magát. Míg sok rendező elsősorban a film technikai lehetőségeit kutatta, ő már azt vizsgálta, miként válhat a mozgókép erkölcsi és társadalmi kérdések megszólaltatásának eszközévé.

 

A következő években Weber és Smalley több stúdiónál is dolgozott, majd 1912-ben a Universalhoz kerültek, ahol a Rex márka filmjeinek készítését bízták rájuk. Weber ekkorra már befutott rendezőnek számított, és rövid időn belül a stúdió egyik meghatározó filmesévé vált. Abban az időben, amikor a rendezők szerepe még sokkal kevésbé volt körülhatárolva, ő saját forgatókönyveket írt, rendezett, színészként is közreműködött, és a filmkészítés számos más területén részt vett. 1914-ben a The Merchant of Venice című Shakespeare-adaptációval az egyik első amerikai egész estés játékfilmet készítette, amelyet az első amerikai nő által rendezett egész estés filmként tartanak számon. Filmjei egyre inkább egységes alkotói szemléletet tükröztek, ezért a filmtörténészek ma az amerikai szerzői film egyik korai képviselőjeként tartják számon.

 

Weber azonban nemcsak munkamódszerében volt úttörő. Miközben Hollywood egyre látványosabb melodrámákat és kalandfilmeket gyártott, ő a társadalom legkényesebb kérdéseit vitte vászonra. Foglalkozott a szegénységgel, a prostitúcióval, a halálbüntetéssel, a vallási képmutatással, a fogamzásgátlással és a nők kiszolgáltatottságával – olyan témákkal, amelyekről még a sajtó is óvatosan beszélt. 1913-as Suspense című filmje a korai thriller egyik emlékezetes darabja lett. A feszültség fokozására olyan vizuális megoldásokat alkalmazott – köztük a három részre osztott képernyő egyik korai és legismertebb filmes használatát –, amelyek ma is meglepően modernnek hatnak. A Hypocrites című filmben a meztelen női testet nem provokációként, hanem az Igazság allegóriájaként jelenítette meg, ami komoly botrányt kavart. Az 1916-os Where Are My Children? a fogamzásgátlás és az abortusz kérdését vitte vászonra, miközben eugenikus gondolatokat is közvetített, míg a Shoes egy fiatal bolti eladó történetén keresztül mutatta meg, hogyan sodorhatja a nyomor a nőket reménytelen döntésekbe.

 

Filmjei egyszerre arattak közönségsikert és váltottak ki heves ellenállást. A cenzorok rendszeresen támadták, vallási szervezetek tiltakoztak ellene, a kritikusok viszont rendre kiemelték művészi bátorságát. Az 1910-es évek közepén D. W. Griffith és Cecil B. DeMille mellett a korszak legjelentősebb amerikai rendezői között emlegették, és egy ideig ő volt a Universal legjobban fizetett rendezője. 1916-ban heti ötezer dollárt keresett, amivel az egész amerikai filmipar egyik legjobban fizetett rendezőjévé vált.

 

Pályája azonban az 1920-as években hanyatlásnak indult. A filmipar ekkor gyorsan átalakult: a növekvő tőkeigényű és egyre inkább koncentrálódó stúdiórendszerben a vezető pozíciók mindinkább férfiak kezébe kerültek. Ezzel párhuzamosan Weber társadalmi problémákat középpontba állító, gyakran moralizáló filmjei is veszíteni kezdtek népszerűségükből. Magánéleti válsága és 1922-es válása tovább nehezítette helyzetét, miközben saját produkciós vállalkozása is összeomlott. A háttérbe szorulásának okai tehát jóval túlmutattak személyes sorsán: a filmipar működésének megváltozása és a közönség ízlésének átalakulása egyaránt hozzájárult ahhoz, hogy egyre nehezebben talált helyet magának az új Hollywoodban. Több mint százharminc filmjének jelentős része elveszett, a fennmaradt alkotások pedig évtizedekig alig voltak hozzáférhetők. Amikor 1939. november 13-án meghalt, neve már nagyrészt feledésbe merült. A 20. század végén és a 21. század elején azonban a filmtörténeti kutatások és a filmrestaurálások újra felfedezték életművét. Különösen fontos szerepet játszott ebben Shelley Stamp 2015-ben megjelent monográfiája, amely átfogóan értékelte Weber rendezői, forgatókönyvírói és színészi munkásságát.

 

Lois Weber öröksége ma is különösen érdekes. Nem azért, mert nőként tudott érvényesülni egy férfiak uralta világban – bár ez önmagában is figyelemre méltó –, hanem mert hitt abban, hogy a film társadalmi felelősséget is hordoz. Számára a kamera nem pusztán történeteket rögzített: kérdéseket tett fel, vitára ösztönzött és együttérzésre próbált tanítani.

 

Amikor ma a szerzői filmről vagy a társadalmi érzékenységű moziról beszélünk, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ezek a törekvések csak a huszadik század második felében váltak meghatározóvá. Lois Weber életműve arra emlékeztet, hogy mindez jóval korábban elkezdődött – egy nő kamerája mögött, aki bebizonyította, hogy a mozi nemcsak történeteket mesélhet, hanem lelkiismeretet is ébreszthet.