Leonie Swann: Glennkill

Hosszas mérlegelés és halogatás után nemrégiben végre rávettem magam, hogy megnézzem a Birkakrimit. A vizuális élmény, a vidéki Írország és a történet fanyar, abszurd tónusa azonnal beindította a nosztalgiámat, és eszembe juttatta a polcomon pihenő kötetet, amely a film alapjául szolgált. Kíváncsi voltam, hogyan működik közel 20 év után a történet, így a stáblista legördülése után szinte azonnal kézbe vettem és újra elolvastam Leonie Swann regényét. Bevallom, nagyon jó érzés volt megtapasztalni, hogy az alapfelvetés – miszerint egy meggyilkolt pásztor ügyében a saját nyája kezd el nyomozni – ma is mennyire frissnek hat. Bár elsőre egy rendkívül kreatív és meghökkentő koncepciónak tűnik, olvasás közben vált igazán nyilvánvalóvá, hogy ez a könyv az állati logika tisztaságán keresztül világít rá a mi mindennapi, sokszor meglehetősen kusza emberi gyarlóságainkra.

A kiindulópont egyszerre tragikus és végtelenül csendes. A birkák egy reggel holtan találják gondozójukat, George-ot. Az első sokk után a nyáj nem a megszokott apátiával reagál, hanem egy kollektív elhatározással: George jó pásztor volt, megérdemli, hogy kiderítsék, mi történt vele. Rövid tanakodás után azt is megállapítják, hogy az ember az ásóba halt bele – márpedig az ásó, bármennyire is veszélyes szerszám, nem valamiféle betegség. Vagyis George-ot megölték, az elkövető pedig nagy valószínűséggel egy ember. Bár a birkák logikáját követve még egy nagy majom lehetőségét sem érdemes teljesen kizárni.

Swann egyik legnagyobb írói erénye, hogy a nyomozókat – élükön a legintelligensebb Miss Maple-lel, a hatalmas emlékezetű Mopple-lel és a titokzatos múltú fekete kossal, Othellóval – nem egyszerűen emberi szereplőkké változtatja. Nem úgy működnek, mint Orwell Állatfarmjának egyértelmű társadalmi allegóriába rendezett szereplői. Ezek a szereplők ízig-vérig birkák maradnak, akik a maguk gyapjas, legelőhöz kötött, mégis végtelenül tiszta és előítéletmentes logikájával kezdik el megfigyelni az emberek bűnös és kusza világát. Miss Maple talán nemcsak Glennkill, hanem az egész világ legintelligensebb birkája. Mopple pedig még arra is emlékszik, amire más birka már rég nem – ez egy nyomozás során kétségkívül hasznos tulajdonság, még akkor is, ha közben meglehetősen sok fű fogy. Othello múltjáról pedig jobb nem túl sokat kérdezni.

A nyomozás során a fűszálak és a kerítések mellől kihallgatott emberi beszélgetésekből egy fojtogató vidéki dráma bontakozik ki. A birkák nem értik az emberi kapzsiságot, a vallási képmutatást, a félelmet vagy a bűntudatot – és éppen ez a meg nem értés teszi a regényt egyszerre viccessé és melankolikussá. Miközben mi, emberek hajlamosak vagyunk túlkomplikálni a valóságot, hogy elfedjük a hibáinkat, a nyáj szikár és sallangmentes asszociációi szép lassan, mint a puzzle darabkái rakják össze a gyilkosság képét. Néha egészen kínos látni, mennyivel egyszerűbben jutnak el egyes következtetésekig, mint mi, akik állítólag náluk jóval fejlettebb lények vagyunk.

A nyomok és a félrevezetések gondosan vannak elhelyezve, így a regény nemcsak az ötletével, hanem valódi krimiként is működik. A megoldás visszatekintve logikus, mégsem könnyen kiszámítható. Mindeközben filozofikusabb és lélektani kérdések is felbukkannak benne, a történet azonban szerencsére sosem válik száraz tantörténetté. A történet akkor válik igazán nyugtalanítóvá, amikor rájövünk: a birkák nemcsak a tettest leplezik le, hanem azokat az önigazolásokat és hallgatásokat is, amelyek lehetővé tették a tragédia kialakulását.

Azt mindenképpen érdemes megemlíteni, hogy a regény ritmusa és belső szerkezete nem mindenhol működik egyformán jól. A cselekmény közepe felé a nyomozás tempója érezhetően lelassul, a birkák rágódása a részleteken időnként önismétlővé válik, ami picit lefékezi a történet sodrását. De olvasás közben gyorsan ráébredünk, hogy itt nem a klasszikus „ki tette?” kérdés a legfontosabb. Swann sokkal inkább az igazság természetével játszik. Megmutatja azt a szívszorító és abszurd pillanatot, amikor az állatok rájönnek a titokra, de szembesülnek a legfőbb akadállyal: hogyan adják át ezt a tudást egy olyan emberi közösségnek, amely képtelen figyelni a körülötte lévő világra.

A Glennkill számomra végül nem elsősorban azért maradt emlékezetes, mert birkák nyomoznak benne egy gyilkosság után. Sokkal inkább azért, mert Swannnak sikerült úgy megmutatnia az emberi világ furcsaságait és ellentmondásait, hogy közben végig megmarad a történet humora és játékossága. A nyáj tagjai sok mindent félreértenek, más dolgokat viszont éppen azért látnak tisztábban, mert nem terhelik őket azok az előítéletek és bonyolult önigazolások, amelyek bennünket, embereket igen.

Talán éppen ez a regény legfanyarabb tréfája: miközben mi, emberek olyan nagyon komolyan vesszük magunkat, egy nyáj bizonyos helyzetekben tisztábban lát nálunk. És ha legközelebb valami nem stimmel, esetleg nem árt egy kicsit birkaszemmel körülnézni.