Főkép

Sir Schiff András hazatérése csaknem epikusra sikeredett. Tizenhat év után lépett újra magyar színpadra – az időtávlat már-már az Odüsszeuszra mért húsz évnyi távollétet idézi, ha a párhuzam kedvéért hozzászámítjuk a trójai háború tíz esztendejét is. Schiff esetében persze nem egy tengeren hányódó hős hazatéréséről van szó, hanem egy tudatosan vállalt politikai távolmaradás lezárásáról. A művész az Orbán-rendszer alatt nem volt hajlandó Magyarországon fellépni, és ugyanezt az elvet alkalmazza Donald Trump amerikai elnöksége idején az Egyesült Államokban is. Politikai kiállását sokan túlzónak, mások egyszerűen megmosolyogtatónak tartották; az elmúlt évek azonban – mindenekelőtt a kegyelmi botrány és annak következményei – új fényt vetettek erre a makacsul kitartó távolmaradásra. Közben a magyar közéletben is megszületett egy új politikai történet, amelynek főszereplője népmesei hősként lépett be konformista társadalmunk közös képzeletébe. Schiff pedig így, a politikai korszakváltás küszöbén, most végre visszatérhetett alma materéhez, és vele együtt a magyar kulturális élet szövetébe.

 

És bár minden mozzanatában ünnep volt a hazatérése – a díszdoktori cím átvétele, majd az új politikai elit szimbolikus jelenléte az első zongoraesten –, a második estén már világosan látszott, hogy a művész alapvetően nem magát jött ünnepeltetni. Már a csütörtöki elegáns öltönytől eltérő, inkább a megszokott, liturgikus öltözetre emlékeztető fellépőruhája is mintha ezt jelezte volna: Schiff figyelme nem önmagára, hanem a zenére irányult. Azokra a zeneszerzőkre, akiket évtizedek óta odaadóan szeret, tanulmányoz és tanít, és akiknek műveit mesteri tudással, páratlan jelenléttel és játékossággal szólaltatja meg. Emlékezetből, kotta nélkül járja be Bach, Haydn, Mozart, Beethoven és Schubert zenei világát – mintha egyetlen este alatt egy egész zenetörténeti szivárvány ívét fogná át.

 

Akik Európa koncerttermeiben vagy templomaiban azért itt-ott követték a művészt az utóbbi időszakban, vagy olvassák írásait, illetve hallgatják egyre újabb lemezeit, már tudhatták: Schiff, ahogy a reggelt, úgy koncertjeit is rendszerint Bachtól kezdi – bár otthonában ezt többnyire a nagyon intim hangzású clavichordon teszi. A pénteki második estét a D-dúr partita Sarabande-ja nyitotta, majd a G-dúr francia szvit következett, amelyhez Mozartnak a Bach iránti hódolat jegyében komponált G-dúr Gigue-jét (K. 574) kapcsolta. Bach és Mozart így nem egymást követték, hanem párbeszédbe kerültek egymással.

 

Picit még szoknunk kellett a művész berlini otthonából Budapestre szállíttatott Bösendorfer 280VC hangját is. A 2018-ban készült, mahagóni furnérral borított, egyedi hangszer egészen más karaktert mutatott a Zeneakadémia Nagytermében, mint a lékai barokk templom régebbi Bösendorfere. Haydn c-moll szonátája alatt azonban a hangszer és a terem lassan egymásra talált: már nem külön hallottuk a zongorát és a teret, hanem együtt kezdtek lélegezni.

 

Mozart h-moll Adagiójával (K. 540) a művész – kimondatlanul – már egy barátot sirat, egy másik mestert, Nádas Péter írót, aki alig több mint egy hete halt meg. Nádas és Schiff kapcsolatának különös szépsége, hogy két különböző művészeti ágban, mégis hasonló érzékenységgel figyeltek a világra. Nádas fotográfiája Schiff számára nem puszta illusztráció: fényképei több lemezének borítóján is megjelennek, köztük a Diabelli-Variációk albumán, amely képen látható terebélyes fa különös módon visszhangozza a Saját erdő világát, Nádas gombosszegi kertjének fáit. Nádas fotóiban és Schiff zenéjében egyaránt van valami abból a különös, türelmes figyelemből, amely nem akarja rögtön megfejteni a világot. Figyel a részletre, a csendre, az idő múlására, a test és a tér jelenlétére. Nem annyira közölni akar, mint inkább észrevenni. Talán ezért is tudtak egymás művészetéhez ilyen közel kerülni. Az Adagio után Schiffen jól látható volt a megrendültség. Néhány pillanatig mozdulatlan maradt, majd lehajtotta a fejét a zongora felé. Nem volt benne semmi színpadias: inkább úgy tűnt, mintha a hangszerhez hajolva valaki mástól búcsúzna.

 

Nem is volt egészen meglepő, hogy ezután Beethoven utolsó zongoraművei közül a hat bagatell, az op. 126 következett. A Schiff által olyannyira kedvelt történeti hangszeren, a Franz Brodmann által 1820 körül épített fortepianón készült Diabelli-Variációkkal dialógusba állított darab felvételének hangzásvilágával szemben, az új Bösendorferen a darabok szólamai még tisztábban váltak el egymástól; a jobb és bal kéz mintha két különálló hangként felelgetett volna egymásnak, majd újra és újra egymás nyomába eredt. Beethoven késői zenéjének különös tulajdonsága ez: a zenei anyag egyszerre lesz egyre áttetszőbb és mégis egyre titokzatosabb.

 

Schubert ezt követő hét darabból összeállított „szvitje” pedig tovább vitte az este egyre sűrűsödő, búcsúval átszőtt dramaturgiáját. Elsőként az Allegretto c-moll, D 915 szólalt meg, amelyet Schubert Beethoven halála után, 1827-ben komponált – így a halál motívuma szinte észrevétlenül visszatért a műsorba. Ezt követte az Ungarische Melodie, D 817, amelynek címében ugyan ott a „magyar” szó, de Schiff elmondása szerint magában a zenében aligha találni bármi igazán magyart. A darab inkább egy képzeletbeli Magyarországot idéz: Schubert saját, bécsi tekintetén átszűrve. A Schubert-ciklus további darabjai pedig egyre közelebb vittek a zeneszerző életének végéhez. A késői szonáták világában már ott van az elmúlás tudata, de nem mint program vagy történet, hanem mint a zene belső anyaga: a hosszú lélegzetű dallamok, a visszatérések, a csendek és a váratlan fények között. Schiff nem dramatizálta ezt a végességet. Inkább hagyta, hogy maga a zene meséljen.

 

A három ráadás közül az utolsó különösen finom gesztusnak bizonyult: Bartók egy magyar népdalt feldolgozó, gyerekdalra emlékeztető darabja zárta az estét. Így a koncert végére valami egészen egyszerű maradt: egy dallam, amely mintha visszatalált volna oda, ahonnan az egész este elindult – Bachhoz, Schuberthez, a magyar zenéhez, az emlékezéshez, végül pedig ahhoz a gyermeki természetességhez, amelyben talán minden nagy zene gyökerezik.

 

Schiff hazatérése így végül nem annyira visszatérés volt, mint találkozás az idővel. Tizenhat év hiányával, az elmúlt évek politikai és kulturális veszteségeivel, az elhunyt barátok emlékével – és mindenekelőtt azokkal a zenékkel, amelyek közben végig ott maradtak vele. Az előadás végére világossá vált, hogy Sir Schiff Andrásnak a hazatérés nem egy országba való visszatérést jelent, hanem inkább ahhoz a kulturális és zenei világhoz való aktív újrakapcsolódást, amelyből elindult, és amelyet a távollét évei alatt is magában hordozott.