Főkép

Nincshof. Milyen fura cím, nem? Ahogy megláttam, kíváncsivá tett, és az a helyzet, hogy nem volt egy pontja sem, ahol ne lett volna bennem úgymond kérdőjel, még az elolvasta után sem vagyok benne biztos, hogy hát ez meg mi volt, de abban igen, hogy minden furcsasága ellenére szeretem ezt a regényt.

 

Kezdve a borítóval, mely egyrészt keményfedeles, és nagyon minőségi kiadást kapunk ennyi pénzért, de meg hogy van a védőborító, amelyen a fűszálakon (vagy inkább nádon?) átsejlik ez-az, majd ha levesszük, a könyvön magán, mintha átléptük volna a sövényt, csalitost, nádast, kitárul előttünk a falusi táj, rajta… várjunk csak, mik azok ott, lámák?! Nem. Sőt, a regényben kiderül, hogy a templom nem is olyan Nincshofban. De bennem már megindult a szinte pavlovi reflexként is leírható nosztalgia, hát hiszen én is ilyen falusi tájon nőttem fel. De, ahogy Erlend Loe teszi néha, úgy Johanna Sebauer is hamar emlékeztet rá, hogy a vidéki idill jobbára csak a látszat. Attól még az emberek mindenütt ugyanolyanok, ennek minden jó és rossz vonzatával.

 

Ezt mondjuk a regény első pár fejezetében tisztázza az 1988-ban Bécsben született, Burgenlandban felnőtt írónő. Mondanám, hogy görbe tükröt mutat vidék és város és az adott hely kultúráját, jellegzetességeit hordozó emberek kapcsán, csak hát ez a tükör nem görbe, legfeljebb realista, s az sem azért az, hogy ítélkezzen. Az az olvasóra van bízva, akinek aztán fel is lesz adva a lecke rendesen.

 

Merhogy Nincshofot, az osztrák-magyar határon található(?) festői falucskát három helybéli férfiú leginkább elrejteni szeretné. Ők az „oblivisták”, akik fura helyi legendákra, emlékekre építik fel elveiket, melyeket aztán a gyakorlatba is átültetnek, mindezt azért, hogy ne jöjjön oda több városi, rikító öltözetbe bújt kerékpáros, hagyja őket még az állam is békén élni a maguk szokásai szerint. Közéjük keveredik a 80-hoz közelítő Erna Rohdiebl, amolyan minden mindegy alapon, mert hát ennyi évesen már mire aggódjon? Csak aztán elkezdi egy kicsit jobban megismerni a faluba újonnan költözött, gyüttment betolakodó házaspár női tagját, aki amúgy dokumentumfilmeket rendez, és félő, hogy Nincshofról is filmet akar majd készíteni…

 

Gyakran mosolyogtam és nevettem ezen a regényen. Csomó különféle pontján. Az is valahogy jó érzés volt, hogy van néhány magyar vonatkozása, elvégre ott játszódik a Fertő-tó osztrák oldalán, és izgalmas volt ráébredni, hogy bár jártam már párszor Burgenlandban, valójában nagyon keveset tudok róla. Minden hagymázas baromság-jellege mellett az oblivizmus kapcsán előhozott gondolatok is érdekesek, és úgy tűnt, bár van egy rakás apróság, ami Sebauer saját találmánya, az, hogy valamely helyet talán érdemesebb elrejteni a nagyközönség elől, nem mai gondolat (ahogy bizonyára annak is van valós alapja, hogy mielőtt lecsapolták a Fertő-tó környéki mocsarakat, azok menedékül szolgálhattak a különféle háborúk és megszállók elől a helyieknek). A jellemábrázolások mesteriek, legyenek bár alaposak és kifejtősek, mint a főbb szereplők esetében, vagy karikaturisztikusak, de emlékezetesek, mint a mellékszereplőknél (akikről nem egyszer vidéken játszódó magyar filmek és történetek bolondos hősei jutnak eszembe). Egy-egy költői pillanata is akad a regénynek, és többször is szépirodalmi magasságokba megy, illetve olyan bölcsességet ad át, ami különösen erősen hat ebben a váratlan fordulatokkal és mókás részekkel teli könyvben. Ám valahányszor úgy éreztem, hogy hopp, micsoda okosság van itt, micsoda mélység, jön egy újabb teljesen elborult fordulat, hogy csak fogom a fejem.

 

Úgy különben, pláne mivel nyáron játszódik, a Nincshof lehet egy könnyed nyári olvasmány is. Továbbá kedvet ébreszthet a burgenlandi falvak felkereséséhez, még ha Nincshof nem létezik is. Kérdés persze, hogy a helyiek mit szólnak ehhez, mert ugye nem mindenkit érint a turistáktól érkező extra bevétel. Összességében azonban azt mondanám, hogy akármilyen humoros is, ez egy számos különféle szinten ható, elgondolkodtató, nagyon szerethető regény, melyről persze eszébe juthat az olvasónak Márquez Száz év magánya, de szerintem ez annál is emberibb. Továbbá jár a dicséret a magyar fordítónak, Adamik Lajosnak. Nem mintha képes lennék összevetni a német eredetivel, de annyira hangulatos, tele annyi szokatlan szóval (túl Johanna saját találmányain is), hogy módfelett élvezetes volt olvasni.