Főkép

„Nem az a fontos, amit az emberek mondanak, hanem az, amit a saját lelkedben érzel igaznak.”

 

Sigurd Christiansen 1931-es regénye a harmincas évek rideg, északi realizmusából indul ki, mégis olyan elemi erővel rántja be a mai olvasót, mintha egy kortárs pszichológiai drámát tartana a kezében. Miközben a mai irodalomban gyakran a pörgős, külső akcióktól várjuk a feszültséget, Christiansen bebizonyítja, hogy a legvéresebb csaták valójában az emberi lelkiismeret csendjében, a zárt ajtók mögött zajlanak.

 

A történet kiindulópontja megtévesztően egyszerű, hiszen egy kisvárosi postahivatalban három tisztviselő dolgozik, amikor fegyveres rablók rontanak be hozzájuk. Egyikük életét veszti, a másik ellenáll és megsérül, a harmadik tisztviselő, Erik Berger viszont a fegyver csövével szembenézve a józan észt választja: nem kockáztatja az életét a rábízott pénzért, inkább átadja a kasszát. Így ugyan túléli a támadást, mégis ő válik a tragédia igazi áldozatává, ugyanis a környezete és a saját felesége is azonnal pálcát tör felette. A drámát tovább fokozza, hogy az áldozat, Quisthus, Berger legjobb (ha nem az egyetlen) barátja volt, a megsebesült kolléga, Lüdersen pedig a támadás után szinte a főhős nemezisévé válik: az ő hősiesnek kikiáltott ellenállása és későbbi jelenléte egyre jobban elmérgesíti a kettejük viszonyát, és ez a fojtogató feszültség lesz az, ami leginkább diktálja a történet belső ritmusát.

 

Ebben a rideg és ítélkező világban egyedül a kisfia marad tiszta és elfogulatlan, aki nem a társadalmi elvárásokon keresztül néz az apjára, ez a gyermeki szeretet pedig még élesebben hangsúlyozza a felnőttek világának álszentségét és kegyetlenségét. A fotelből könnyű hősies morálról beszélni, de éles helyzetben az elvárások elpárolognak, és csak a puszta túlélési ösztön marad. Berger racionális döntést hozott, a társadalom mégis azt várta volna el, hogy az élete árán, mártírként védje a rábízott javakat – ez a feloldhatatlan dilemma pedig időtlenné teszi a művet. Christiansen zsenialitása abban rejlik, ahogy magát a főhőst is elbizonytalanítja, miközben belső vívódásai minket is elgondolkodtatnak. Ma, a közösségi média és az azonnali online ítélkezések korában ez a kollektív nyomás még ijesztőbben hat, mint a harmincas évek elején, így óhatatlanul feltesszük magunknak a kérdést: mi vajon mit tennénk az ő helyében?

 

Itt álljunk meg egy pillanatra, és gondoljunk arra, hogy mi a helyszín, és milyen jelentősége van. A postahivatal ugyanis nemcsak egy munkahely, hanem a külvilággal való kapcsolattartás és a zárt kisvárosi pletykák fészke. Az, hogy a dráma pont itt, a hírek és levelek elosztóközpontjában robban ki, fantasztikus irónia: Berger pont ott válik elszigeteltté és elvágottá a világtól, ahol az emberek a leginkább kapcsolódnak egymáshoz.

 

Olvasás közben végig ott motoszkált bennem Georges Simenon sötétebb hangvételű, úgynevezett romans durs (kemény regények) világa, amely ugyanilyen fojtogató, megnyugtató válaszok nélküli belső válságokat ábrázol. Simenon és Christiansen hősei között mély rokonságot éreztem: mindannyian a jól ismert hétköznapok biztonságából zuhannak bele a bűntudat, az elszigeteltség és a társadalmi kiközösítés világába. Ugyanez a kérdés jelenik meg Joseph Conrad Lord Jim című regényében is. Conrad hőse és Erik Berger ugyanazzal a dilemmával küzd: hogyan határozhatja meg egyetlen, sorsdöntő pillanat egy ember egész további életét és önmagáról alkotott képét?

 

Sigurd Christiansen maga is évtizedekig postatisztviselőként dolgozott, így nem külső szemlélőként, hanem belülről, mély személyes tapasztalatból ismerte azt a zárt, monoton és bürokratikus világot, amelyet a könyvben ábrázol. Bár kora elismert drámaírója és regényírója volt, tudatosan elzárkózott a hangos irodalmi élettől és a nyilvánosságtól, ám ezzel a művével mégis sikerült elnyernie egy rangos, skandináv szintű regénypályázat fődíját. Írásművészete és az a jéghideg, szikár lélekelemzés, amelyet ebben a kötetben alkalmaz, fontos hivatkozási pont a skandináv irodalomban. Bár túlzás lenne őt a mai értelemben vett krimik közvetlen atyjának nevezni, tagadhatatlan, hogy az a fajta lélektani realizmus és fojtogató kisvárosi légkör, amelyet ő itt meghonosított, előrevetíti azt a lélektani irányt, amelyet később a skandináv noir tett igazán ismertté.

 

Már éppen kezdenénk belesüppedni a hétköznapok monotonitásába, az önsajnálat és a beletörődés mocsarába, amikor történik valami: egy váratlan találkozás, egy lassan kialakuló barátság, ami megváltoztatja a jelent, teljesen új megvilágításba helyezi a múltat, és több kérdést is felvet a jövővel kapcsolatban. Hiszek abban, hogy a világ a maga látszólagos igazságtalanságai ellenére is valahogy mindig az egyensúlyra törekszik. Nem mindig gyorsan, és nem mindig úgy, ahogyan mi szeretnénk, de idővel mintha helyükre kerülnének a dolgok. Azt hiszem, itt is éppen ez történik. És ami a legszebb, a könyv nem engedi el a kezünket a sorsdöntő pillanat után sem, hanem arra kényszerít, hogy szembenézzünk saját gyarlóságunkkal és a bennünk lakó társadalmi előítéletekkel.

 

Éppen ezért különösen sajnálom, hogy Sigurd Christiansen egyik legfontosabb regénye nálunk szinte láthatatlan maradt. Úgy gondolom, a magyar kiadás sem a megjelenésével, sem azzal a figyelemmel, amelyet a megjelenése óta kapott, nem érzékelteti, milyen kivételes művet tart az olvasó a kezében. Ráadásul a szöveggondozás sem mindenütt méltó a regény színvonalához, ami különösen fájó egy ilyen jelentőségű klasszikus esetében. Pedig ez a regény nemcsak megérdemelné az újrafelfedezést – szüksége is lenne rá.