Főkép

Ha nem látom meg, hogy hamarosan érkezik ennek a magyarul már 2013-ban (Amerikában pedig csupán egy évvel korábban) kiadott regénynek a filmváltozata, melyet Ridley Scott rendezett, és melynek egyik főbb szereplője Josh Brolin, aligha olvasom el ezt a könyvet. Pedig még a fülszövege is tetszett, de egyszerűen besokalltam a posztapokaliptikus sztorikból, hiába, hogy egészen sokat olvastam már, ami jó volt, ami költői volt, ami próbált valami reményt adni, és megmutatni, hogy talán az emberi is túlélheti a különféle kataklizmákat és katasztrófákat, nemcsak maga az egyre inkább elvaduló ember. Végül is elég véges mennyiségű sztorit lehet arról írni, hogy a kevés túlélő mind megmakkan, elkezdi egymást gyilkolászni, és szevasztok. Jó, a Mad Max és McCarthy Az út-ja között jó sok különbség van, de azért, na, a többség nem ilyen.

 

Ezzel persze elárultam, hogy Peter Heller első regénye milyen, de azt meg kell adni, hogy a legtöbb posztapokaliptikus történet amennyire egy kaptafára készült (majdnem mind meghalunk, és a túlélők küzdenek), a kimagaslóbbja azért igyekszik valami egyedit is belevinni. A Kutya csillagkép-nek elég sajátos ízt ad, hogy a Covid és a mostanra valóban bedurvuló, immáron mindennapjaink részévé vált brutális globális felmelegedés előtt íródott. De idevenném a mesterséges intelligenciát is, mely sok apróbb-nagyobb részletet „átírt” volna a történetben, ha már 2012-ben is ennyire jelen lett volna az életünkben – s már csak ezért is kíváncsi vagyok a filmverzióra, mely a trailer alapján akciódúsabb lesz, de modernebb is, amennyiben a mai technológiai szintet tükrözi.

 

Viszont nem ez az, amire utaltam, mint egyedi. Az itt egyrészt a főszereplő-mesélő Hig sajátos jelleme, valamint az ő kapcsolata Jasperrel, a kutyájával, akivel együtt tengeti a napjait, mióta a felesége, továbbá az emberiség túlnyomó része meghalt egy influenzajárványban. Persze ott van még a masszívan militarista beállítottságú Bangley, akivel mintegy együtt éldegélnek egy elhagyott reptéren, és aki meglehetősen cinikusan viszonyul Hig filozófikus, sőt, az ő szemszögéből érzelgős lényéhez. Ja, igen, és Hig repül is, van egy régi Cessnája, és közel végtelen üzemanyaga, és így ketten (vagyis hárman) együtt meg tudják védeni magukat és a környéküket az esetleges behatolóktól, akik hozhatnak életveszélyes fertőzést, de jöhetnek gyilkos szándékkal is. És jönnek is…

 

Hig tehát egyfelől nem az a kiköpött macho, mint Bangley, aki simán, kérdés nélkül leszed bárkit x száz méterről, ha a területükre lép, ugyanakkor épp elég sok, férfiasnak mondott dologhoz ért. Horgászik, vadászik (a még megmaradt állatfajokra), imádja a kutyáját, és közben emlékezik is. Jó, az élet értelmének kérdését ebben a felállásban inkább nem feszegeti, de legalább próbál emberséges lenni, még a közelben lakó családokkal is, akik között van fertőző beteg… Minderről Heller ráérősen, kibontósan ír, és megértem, hogy egyes olvasóknak emiatt lassú, akár unalmas is lehet a regény. Nekem ez adta a szépségét.

 

A sztorit azonban nem egy újabb vad horda betörése lódítja meg, hanem az, hogy Hig döbbenetes módon meghall egy rádióadást a repülőjén, egy nem nagyon közeli, de nem is elérhetetlenül távoli reptér irányítótornyából. És eljön az a pont, amikor úgy érzi, nem bírja tovább az életet, amit él, és elindul oda. Mindez valóban jó sok oldal után következik el, mégsem éreztem úgy, hogy fölösleges volt bármi ebben a regényben. Szeretem, hogy kifejti az író, mi történik és miért, ahogy a múltat is felfedi apránként. Jó, hogy ez az egyszerre felkészült és elveszett fazon, sokszor csapongva bár, de olyan őszintén beszél a férfi létről, a férfi lélekről (de írhatnám azt is, hogy az emberről), úgy mutatja be a világot, s benne csomó mindent, az élet apró szépségeitől a világot irányító törvényekig, ahogy nagyon kevés könyv (vagy ember) képes. Rengeteg jó és bölcs gondolat van ebben a regényben, de semmi coelhói, ez nem egy idézetgyűjtemény. És vannak benne nagyon is kemény részek, és ez is úgy ér véget, mint annyi más posztapokaliptikus történet. A reménnyel, hogy egy ilyen, egyre valószínűbbnek tűnő jövőben is lesz helye, értelme megmaradni embernek.

 

A magyar kiadásban egyetlen dolog zavart igazán: hogy a mértékegységeket nem váltották át az általunk használtra. Pedig nagyon sokszor emleget Hig különféle távolságokat, súlyokat, miegyebeket, és persze, akár meg is tanulhatnám fejben átváltani, mert tényleg fontos lenne tudni az események követése kapcsán, hogy mit is beszél Hig (amúgy: kinek mesél? Ez nem derült ki…), de ilyen mennyiségben ez rém zavaró. Lehet, a lábjegyzetelés is az lett volna, de kétlem, hogy az olvasók zömét ne zavarná, hogy minden mérföldben, fontban, lábban meg ilyenekben van megadva.