Interjú David T. Angelus íróval

David T. Angelus első regénye, A máshol a Könyvhétre jelent meg. A természetfeletti horror és pszicho-thriller elemeket szépirodalmi mélységű jellemábrázolással vegyítő könyvről kérdeztük a szerzőt – aki végül az igazi nevét is elárulta.

 

 

Kérnék szépen egy bemutatkozást: kicsoda David T. Angelus, és hogyan, miért, mikor kezdett el írni?

Olyan figura vagyok, akit már szó szerint csecsemőként is lenyűgöztek a nyomtatott dolgok, és az idő múlásával ez szépen lassan szenvedéllyé vált bennem. Amíg nem tudtam olvasni, addig a könyvek borítói, a kötetek illata gyakorolt rám rendkívüli hatást, aztán amikor megtanultam olvasni, a történetek is a részemmé lettek. Emellett a kezdetektől fogva én magam is történeteket szőttem. Hogy ezeket mikor kezdtem el leírni, arra nehezen tudnék válaszolni, de ami biztos, hogy már tizenéves koromban is rémmesék születtek meg a fejemben, ezek varázsoltak el igazán. Sosem reklámoztam, hogy az írás fontos része az életemnek, egészen a könyvem megjelenéséig csak nagyon kevés ember tudott erről, de úgy alakítottam a sorsomat, hogy közel legyek a könyves világhoz, hogy amikor eljön a megfelelő idő, akkor megoszthassam a történeteimet másokkal is, akik hasonló dolgokhoz vonzódnak. Aztán tizennyolc évesen néhány hónapot Észak-Írországban töltöttem a bátyámmal. Az életkörülményeink úgy hozták, hogy egy építkezésen, segédmunkásként dolgoztunk. Azt hiszem, ez a rövid időszak nyomta rá az i-re a pontot. Olyan tapasztalatokat szereztem ott, olyan értékes emberekkel találkoztam, és olyan benyomások értek, amelyek kitörölhetetlen nyomot hagytak bennem. Ott és akkor értettem meg azt, hogy a rém- és kísértethistóriák zöme miért erről a titokzatos helyről, a Smaragd-szigetről származik. Elég, ha bővebb magyarázat nélkül néhány nevet említek: Oscar Wilde, Bram Stoker vagy egy kortárs író, John Connolly. Volt valami abban az országban, valami titokzatos, hátborzongató, amit úgy sejtek, csak az érezhet igazán, aki nem turistaként tölt ott egy rövid időt, hanem van olyan szerencsés, hogy néhány napnál hosszabb ideig élhet ott. A hangulat és az emberek, akiket ott megismertem, a beszélgetések mind-mind hozzátettek, hogy hazatérve megírjam életem első regényét. A sztorira a mai napig nagy szeretettel gondolok vissza, de irodalmi szempontból sajnos nem ütötte meg azt a szintet, ami lehetőséget adott volna, hogy megjelenjen.

 

Mennyi időbe-munkába telt megírni a regényt, A máshol-t?

Mindössze néhány hónap. Az a típusú alkotó vagyok, akinek elkezdeni nehéz a történetet. Előfordul, hogy az első mondatot ezerszer is leírom, majd kitörlöm. Aztán amikor az megvan, jön az első bekezdés, ami megint felér egy kínzással. Az első oldalt is inkvizíciós vallatásként élem meg. De aztán van egy pont, valahol a legelején, ahonnan elszabadul az egész folyamat, és mint egy hipertérugrás, száguldani kezd. Attól a ponttól magától íródik a történet, hogy egy ilyen kifacsart megfogalmazással éljek. Attól fogva nem kell többé megállnom, én is inkább olvasója, mint írója leszek a cselekménynek. Külső szemlélője, mintha filmet néznék. Az eleje azért ennyire nehéz a számomra, mert úgy érzem, jó kezdés, jó indítás nélkül nem lesz jó a sztori. Olyan ez, mint amikor az ember próbál beindítani egy régi, benzinmotoros fűnyírót. Van, hogy egymás után sokszor próbálkozik, és aztán amikor már folyik róla a víz, és elhagyja a száját néhány elfojtott káromkodás, akkor a gép hirtelen beindul, és meglódul, hogy alig lehet megállítani.

 

Hogy találtál hozzá kiadót?

Ezt egy kicsit messzebbről kezdeném, mert úgy vélem, tanulságos mese. Öt évet tanultam a Szegedi Tudományegyetemen, könyvkiadás specializáción szereztem a diplomáimat, a legkiválóbb könyves szakemberektől tanultam, és ma is a könyv- és lapkiadás területén dolgozom, így azon szerencsések közé tartozom, akik az első lépéstől az utolsóig ismerik azt a varázslatot, hogyan születik meg egy könyv: annak megírásától egészen addig, amíg a nyomdából a könyváruházak polcaira kerül. A regényem szempontjából ez egyfelől szerencse, hiszen jól ismerem a folyamatokat, nem vagyok bizonytalan azzal kapcsolatban, mikor minek kell történnie, mikor mi vár rám. Ugyanakkor a kiadói oldalt is ismerem, és tudom, hogy működik a könyvkiadás világa. Hiába van egy jó történeted, a könyvkiadás elsősorban üzlet. Ha olyan műfajban alkotsz (szándékosan használom a műfaj szót, mert sajnos valamiért a zsánert nagyon nem szeretem, ki tudja, miért), ami nem divatos, akkor óriási hátrányból indulsz. Lehetsz te a világ legjobb írója, lehet a tiéd a világ legjobb története, lesöpörnek az asztalról, nem foglalkoznak a könyveddel. Ezzel nem a kiadókat akarom bántani, félreértés ne essék, mert ahogy írtam, én más elsőkönyves írókkal szemben az ő szempontjaikat is ismerem. És őszintén szólva meg is értem. Egy kiadónak el kell tartania a dolgozóit, üzletszerűen, piaci alapon kell gondolkodnia, és ha azt látja, hogy ma a romantikus (erotikus) vonal nagyon népszerű, akkor olyan regényeket fog kiadni, mert a vásárlók azt keresik. Kötelességei vannak, mert a súlyos számlákat ki kell fizetni, nincs mese.

És most visszakanyarodom saját magamhoz. Én horrort, thrillert, misztikus történeteket írok. Nem romantikus könyveket. A horror sokáig mellőzött műfaj volt szűk olvasóréteggel. Az ördög tudja, hogy most az-e, talán már kevésbé. Én is megpróbálkoztam azzal, amivel mindenki – hiszen ennek ez a módja –, fogtam a kéziratomat, és elküldtem jó néhány kiadónak, akiknek a zöme válaszra sem méltatott. Nem haragudtam rájuk, ahogy az imént szó volt róla, értettem, hogy miért nem válaszolnak. Értettem, de persze ez, írói oldalról, nem vigasztalt. (Zárójelben azért megjegyzem, hogy egy választ talán mindenki megérdemel, még ha csak egy sablon elutasítás is az, de ez már morális kérdés, úgyhogy nem tartozik szorosan a tárgyhoz.)

Telt-múlt az idő, és kezdtem megunni a dolgot. Nem küldtem el a regényt különösen sok helyre, de az, hogy válaszra sem méltattak, elvette a kedvemet az egésztől. Egy kis kiadó aztán mégis jelentkezett, de ők egy ideig azzal hitegettek, hogy kiadják a könyvemet, aztán eltűntek a homályban – szerintem ezt a helyzetet nagyon sok elsőkönyves ismeri. Száz szónak is egy a vége: családapa vagyok, férj, fiú, testvér, barát és munkatárs, másokhoz hasonlóan, tudjuk, hogy ez mennyi feladattal jár, mennyi időt vesz igénybe. Ráadásul az a fajta, aki a kötelességeit maradéktalanul igyekszik teljesíteni. Volt elég tennivalóm. Úgyhogy már-már lemondtam az egészről. Nem azért, mert feladtam, hanem azért, mert úgy éreztem, én teljes ember vagyok akkor is, ha ez a nagy álmom nem teljesül.  De a feleségem nem hagyott nyugodni, rágta a fülemet, mert olvasta A másholt (ahogy egyébként majd’ minden történetemet), és azt mondta, hogy ezt a könyvet nem hagyhatom veszni, mert ő is tudta, én is tudtam, hogy vannak emberek, akiknek ez a regény nem pusztán élményt, de üzenetet is tartogat, és utat kell találnom, hogy eljusson hozzájuk.

Aztán teljesen véletlenül megtaláltam a Smaragd Kiadót. Röviddel a megkeresésem után válaszoltak. Szimpatikusak, emberiek voltak, ami számomra nagyon fontos. Ráadásul Podholiczki Edina, a könyvem későbbi szerkesztője olvasta először a kéziratot, és az ő véleménye alapján azonnal rábólintottak a kiadásra. Örülök, hogy megismertem őket, mert nagyszerű együtt dolgozni velük. A szerkesztési folyamattól tartottam a leginkább, mert rendkívül szigorú vagyok a történeteimmel kapcsolatban. De az előbb említett szerkesztőmmel, azt hiszem, – remélem, ezzel ő is egyetértene –, nagyon megtaláltuk a közös hangot, pedig szigorú szakember. De az egész kiadóval, a korrektorral, a borítótervezővel, remekül kijöttünk. A kiadóvezető, Gombos László pedig sok dologban szabad kezet ad, ami egy olyan személyiség számára, mint amilyen én vagyok, aki nehezen viseli, ha korlátozni vagy irányítani akarják – még úgy is, hogy adott helyzetekben könnyedén tud kompromisszumokat kötni –, nagy szerencse.

 

Milyenek az eddigi visszajelzések?

Nagyon távol áll tőlem a szerénytelenség, sőt ki nem állhatom a kérkedést, úgyhogy ezt inkább örömmel közlöm, semmint ilyen szándékkal: hála az égnek, meghatóan jók! Úgy érzem, azok, akikhez eljut a könyv, függetlenül az ízlésviláguktól, meglepetten fogadják, hogy valami különöset olvasnak. Nem a megszokott, jól ismert fordulatokat kapják, hanem valami mást. Természetesen ez is volt a célom. Azt hiszem, az olvasók vágynak arra, hogy ne ugyanazt olvassák el újra és újra. Ez nem azt jelenti persze, hogy A másholban nem lehet hasonlóságokat, ismerős elemeket felfedezni, összehasonlítani más könyvekkel. Nincs olyan történet, amelyben ne lehetne felfedezni ilyet, hiszen minden történetet más történetek táplálnak, mint a patakok a folyókat, ez azóta így van, hogy a mese, mint olyan, egyáltalán létezik.

 

Magad hogyan írnád le A másholt valakinek, aki mit sem tud róla?

Ez a regény két ember történetét meséli el, két szálon fut. Steven Samuelsét és Anne Laurellét, akik különböző módon, de ugyanabban a helyzetben találják magukat. A bizonytalansággal kell szembenézniük, méghozzá szélsőséges formában. Steven szó szerint az életéért kell, hogy küzdjön egy szürreális, horrorisztikus helyen, ahol még csak abban sem lehet biztos, ki, mi, kik vagy mik akarják megölni, és miért, vagy hogy hogyan került oda egyáltalán. Anne-nek pedig szembe kell néznie egy másik rémálommal: azzal, hogy egyik nap arra ébred, hogy akit a legjobban szeret, nyomtalanul eltűnik, és látszólag esély sincs rá, hogy kiderüljön, mi történt vele.

Ez egy olyan misztikus horror, ami sok más művel ellentétben nem a vérről, a kínzásról, a brutalitásról szól, inkább úgy akarja fogva tartani az elmét, hogy közben felhasználja a horror bizonyos elemeit, és fontos mondanivalót akar átadni.

A szépirodalom és a szórakoztató irodalom között azt a különbséget szokták tenni, hogy míg a szépirodalom célja valamilyen magas, erkölcsi mondanivaló közvetítése, addig a szórakoztató irodalom – ahogy a nevében is benne van –, elsősorban szórakoztatni akar. Én mindig fontos hangsúlyt fektetek az elsősorbanra. Ugyanis ez azt jelenti, hogy nem kizárólagosan. Mindig is úgy álltam ehhez, hogy bár elsősorban valóban szórakoztatni szeretnék, de mindezt úgy, hogy a történeteim ne csak egy sztorit meséljenek el, hanem üzenetet is hordozzanak. Ha valaki ez utóbbit nem érti vagy nem érdekli, vagy nem tudtam megfelelően átadni neki, úgy is jó, de legyen izgalmas, félelmetes a történet, de ha megérti az üzenetet, akkor az adhat az élményhez még egy pluszt.

 

Talán nem helyes ilyet kérdezni, de nagyon érdekelne: mi volt meg előbb, a regény cselekménye, helyszíne, vagy a mondanivalója?

Ez nagyon izgalmas kérdés, őszintén! És egy pillanatig most gondolkodnom kellett rajta, mi az igazság ezzel kapcsolatban. A helyszín volt meg először, igen! Ugyanis éppen Angliában éltem, amikor először felötlött bennem egy kép egy párról, akik egy kis településen élnek egy tó mellett, Skóciában. Nagyon vágytam rá, hogy eljussak a Loch Lomondhoz. Skócia azóta a kedvenc helyem, hogy elolvastam Leslie L. Lawrence Miranda koporsója című könyvét, amely ott játszódik, és amely az egyik első kedvenc olvasmányom, és nagy szerepe volt abban, hogy az olvasás az életem részévé vált. A sors iróniája, hogy igazából eddig mindössze egy hetet tudtam Skóciában eltölteni, fent, a Loch Ness környékén, miközben Nagy-Britannia más részein, Angliában és Észak-Írországban másfél évig éltem. De visszakanyarodva a válaszhoz: magától értetődő volt, hogy A máshol tehát Skóciában fog játszódni. A nagy-britanniai időjárás minden olyan jellemzőt magában hordoz, amiben kiegyensúlyozottnak érzem magam: sokat esik az eső, sokszor van köd, lassú, csendes, titokzatos. Mindenfelé gótikus épületek, templomok, romok, gyönyörű temetők találhatók. A mondanivaló és a cselekmény pedig elválaszthatatlanok voltak a fejemben, ezek azután, hogy elhatároztam, hogy a Loch Lomondnál indul majd el a történet, jöttek maguktól.

 

Neked magadnak volt valaha bármilyen természetfeletti élményben részed?

Élményben, azt hiszem, nem, vagy legalábbis nem túlságosan megfogható, elmesélhető formában. Általában igyekszem logikusan gondolkodni. A legtöbb kérdésben a realitások talaján állok, hiszek az észérvekben és a tudomány eredményeiben. Tehát arra a kérdésre, hogy hiszek-e a természetfeletti jelenségekben, először rávágom, hogy nem. Ugyanakkor a személyiségemnek van egy másik oldala is, amely akár hívőnek is nevezhető, még ha nem is egyházi értelemben. És minden bizonnyal az énem eme fele zavarja meg a logikusan gondolkodni igyekvő felemet, amikor az azonnali válasz után, hogy nem, máris picit visszakozni kezdek. Ha valaki odajönne hozzám, és azt mondaná, menjek el egy szeánszra, ahol egy társaság az éj leple alatt szellemekkel akar társalogni, azt mondanám neki: isten ments! Ha valóban nem hiszek a természetfelettiben, akkor mi az ördögért nem vállalnék egy ilyet? Na ez a jó kérdés.

De annyi bizonyos, hogy valamiért vonzódom a témához, még úgy is, hogy se a spirituális világhoz, se az ezotériához nincs semmi közöm, és nagyon sok, ezekhez a területekhez kapcsolódó dologgal kapcsolatban szkeptikus vagyok.

Most adtam neked egy olyan választ, aminek látszólag se füle, se farka. De röviden is össze tudom foglalni, mit gondolok: valószínűleg a spirituális és a tudományos világot nem lehet elválasztani egymástól, és nem vagyok benne biztos, hogy ha valaki ezt meg akarja tenni, akkor jó úton jár.

 

Nehéz spoilerezés nélkül beszélni A másholról, de ha elmondható bármi: hogyan, miből alakult ki a regény nem evilági oldala?

A nem evilági oldal ugyanúgy jött, mint ahogy általában az ötleteim. Csak úgy, a semmiből. Nem álmodom róluk, nincs múzsám, nem jön az ihlet. Furcsa, de nekem ez általában úgy működik, hogy ha leülök, és ha van egy kis időm – ami sajnos nem sokszor fordul elő –, akkor magától elindulnak a képek a fejemben, mint egy vetítőben. Szerencsére nemigen kell megküzdenem azzal – legalábbis egyelőre –, hogy ötlet híján bajban lennék. Szóval az a másik hely, ahol Steven kénytelen szembenézni valami kísértetiessel, csak úgy megszületett.

Anne szála viszont nem a szokásos módon alakult. Nem úgy, ahogy az imént felvázoltam. Amikor A máshol alapja először körvonalazódott a fejemben, eredetileg csak Steven vonalát követtük volna a történet során. De mindvégig, a kezdetektől fogva, hiányérzetem volt. Úgy éreztem, a történet hiába érdekes, de nem egész. És akkor olvastam valahol egy hírt. A cikkben arról számoltak be, hogy valaki nyomtalanul eltűnt, itt, Magyarországon, és a rendőrség közleményt adott ki az illetőről. Milyen rettenetes, milyen borzalmas belegondolni abba, milyen lehet, ha az egyik szerettünk eltűnik, és semmit sem tudunk róla. Beleborzongtam ebbe a gondolatba, és még most is beleborzongok, ahogy beszélek róla. Néha a bizonytalanság szörnyűbb az igazságnál is. Mert felemészt, őröl, pusztít és megbénít. Nem hagyja meg a lehetőséget a biztos tudásra, a lezárásra. Csak remélni tudom, így, utólag is, hogy az illető akkor épségben előkerült. Ez a hír volt az tehát, amely Anne vonalát az eszembe juttatta. Stevennel akkor már tudtam, mi történik, de tudni akartam azt is, hogy Anne mit él meg aközben, hogy a párja eltűnik. Rájöttem, hogy ez a két szál nem létezik egymás nélkül. Ettől lett az egész rémhistória egy egész.

 

És mit tudnál mondani a könyv üzenetével kapcsolatban?

Csak ködösen tudok fogalmazni, nehogy eláruljak valamit a cselekményből. Ha az összképet nézem, azt hiszem, a hallgatás csendjéről szól. Arról, milyen következményekkel jár, amikor az ember nem akar vagy nem mer beszélni. Csendben marad. Hányszor fordul elő, hogy olyan helyzetbe kerülünk, hogy a munkahelyünkön, a családunkban, az iskolában, az óvodában, a kórházban meg kellene szólalnunk, de nem tesszük? Egy vagy több igazságtalanság vagy egy bántalmazó magatartás esetén. A hallgatás sajnos soha nem old meg semmit, ellenben visszavonhatatlan károkat tud okozni.

 

Magam egy novellát is olvastam már tőled, ami hasonlóan érzékeny és komoly témával foglalkozott, mint a regény, és szintén hátborzongató történetet mesélt el. Várható, hogy az eddigi s további írásaid megjelennek? Avagy: mi van még a tarsolyodban?

Igen, feltétlenül. A következő regényem alighanem egy misztikus krimi lesz, de annyit mondhatok róla, hogy azt sem könnyed esti mesének szánom. Az azt követő pedig minden bizonnyal ismét egy horror-thriller egyveleg lesz. Jelenleg azonban természetesen egyelőre kíváncsian várom, hogy milyen lesz hosszabb távon A máshol fogadtatása. Ahogy korábban már szóba került, eddig borzasztóan jók a tapasztalataim, de a megjelenés viszonylag friss, hiszen csak valamivel több mint egy hónapja kapható a könyv. Bízom benne, hogy az olvasók nem fognak csalódni benne, ha eljut hozzájuk.

 

Ha nem titok, elárulod az igazi nevedet, s hogy miért választottad ezt az írói álnevet?

Az egyszerűbb az írói nevem első fele, a David T. Ez a nevemre utal, Tamaskó Dávidnak hívnak. Inkább a másik fele szorul magyarázatra. A ’90-es évek végén és a 2000-es évek elején ment egy sorozat a TV-ben, Angel volt a címe. Abban az egyik karaktert Angelusnak hívtak. Ez a név akkoriban nagyon megtetszett, de sokáig nemigen kezdtem vele semmit, csak elraktároztam az agyam egy rejtett zugában, hogy ott porosodjon. Aztán, amikor el kellett gondolkodnom azon, milyen néven írjak, olyat szerettem volna választani, amelyik nem szokványos. Adhattam volna magamnak stílszerűen valami ijesztőt, de nem szerettem volna. Aztán eszembe jutott az Angelus. Ez egy latin szó, azt jelenti: angyal. Mi jut eszébe az embernek az angyalról? Valami jóságos, valami reménnyel teli, valami felemelő, a jó hír hozója a Bibliában. A horror éppen az ellenkezője: valami félelmetes, szörnyű, rettenetes. Az ellentét, amely a név és a műfaj között feszül, annyira megfogott, hogy nem is kellett tovább törnöm a fejemet.

 

David T. Angelus oldalai:

https://www.instagram.com/davidtangelus/

https://www.facebook.com/davidtangelus

 

Fotók: Kiss Dániel

Dedikálós fotó: Uzseka Norbert