David T. Angelus: A máshol

A zordon hangulatú borító alapján valami horrorisztikusra számít az ember David T. Angelus regénye kapcsán, és nem is csalatkozik. Ha muszáj lenne besorolnom, azt mondanám, pszicho-thriller és természetfeletti/gótikus horror elegye A máshol, de ahogy a cím sejteti, portál fantasynek is beillik.

A főszereplőt Stevennek hívják, Skóciában él, és egy nap megmagyarázhatatlan rosszullétet él át, miközben mintha fura hangokat hallana a fejében. Idővel ez ismétlődni kezd, majd eljön a pont, amikor ráébred: valami hívja. S egyre kevésbé képes ellenállni a hívásnak. Végül egy viharos éjszakán a munkanélküli könyvtáros ott hagyja az ágyban alvó barátnőjét, és eltűnik az erdőben. Szó szerint, legalábbis a mi világunk szempontjából, mert nyomát sem találják – ő maga viszont egy nagyon furcsa helyen tér magához. Ahol más, hozzá hasonlóan összezavarodott emberekkel találkozik, ám senki nem tud semmi biztosat: mi ez a hely, hogy kerültek oda, mi történik velük. Nyilván mind szabadulni szeretnének, ám hamarosan kiderül, hogy nem pusztán elvesztek, de valami vadászik is rájuk…

A regény két szálon halad: egyrészt figyelemmel követhetjük, hogy éli meg Anne, Steven barátnője a kedvese eltűnését, mit próbál tenni, miután belátja, hogy a rendőrség semmire sem jut. Másrészt pedig Steven és társai útjáról olvashatunk, mely annyiban hasonlít egyes videójátékokra, hogy különféle szintjei vannak. Erről többet nem árulnék el, csak még annyit, hogy a nem evilági(nak tűnő?) történések kezdetben mintha valamiféle álomlogika mentén zajlanának, a helyszínek is rémálmokba illők – ám eljön a pont, ahol az olvasót is elöntik a kételyek, hogy végül is mi történik valójában?!

Angelus jól ismeri az ilyesfajta regények szabályait, trükkjeit, remekül fokozza illetve tartja fenn a feszültséget, az atmoszféra-teremtés is jól megy neki. Érdekesek a felvázolt jellemek és életutak, és a Nagy-Britanniához való kötődései is átjönnek, hitelessé téve, amit az ott játszódó részekről ír. Tetszik, hogy a könyvben (szinte önironikusan) megemlíti több hatását is (Stephen King, Lovecraft), amihez csak annyit tennék hozzá, hogy a horrorisztikus részekről nekem Clive Barker ötletessége is eszembe jutott, a rá jellemző öncélú öldöklés nélkül – David sokkal visszafogottabb, irodalmibb annál. De ami igazán élménnyé tette számomra ezt a regényt, az az, amire kifut. Az elmesélt történet nélkül, csak úgy magában leírva a mondanivaló aligha működne ilyen jól – így viszont képes szíven ütni, elgondolkodtatni az olvasót. Velem legalábbis így történt.

Hozzá kell tennem, hogy ismerem az írót, egyike a kevés közeli barátomnak, és a regényt már öt éve elolvastam, jóval a szerkesztés és kiadás előtt. De másodjára még inkább betalált az üzenete. Amennyiben elfogult vagyok vele szemben, az inkább abban mutatkozik meg, hogy egyáltalán hajlandó voltam elolvasni egy horrort, ami nem igazán az én terepem, mert ha maga a patás ördög írta volna is, akkor is azt mondanám, hogy érdemes olvasóként végigküzdeni a szörnyűségeket, amik a szereplőkre várnak, annyira erős, amit a végén kapunk. De azért jobb így, hogy nem ördög, hanem Angelus írta…