Főkép

Napjainkban egyre többet hallani a bántalmazás különböző formáiról: az online zaklatástól kezdve a bántalmazó kapcsolatokon keresztül a toxikus munkahelyi légkörig bezárólag láthatóan az életünk minden területén jelen lehet. Ott vannak a politikában, a közbeszédben, a médiában, az iskolákban, a kórházakban az intézményekben, a munkahelyeken, a családokban, sokszor még a bensőségesnek mondott kapcsolatainkban is megjelennek bántalmazó mintázatok. A bántalmazás annyira a mindennapjaink részévé vált, hogy sokszor észre sem vesszük, hogy mi történik, normálisnak érezzük az elnyomást, a merev hierarchikus struktúrákat, a folyamatos túlélő üzemmódot.

 

Ezeket a jelenségeket veszi górcső alá Komáromi Sándor, drámapedagógus és mentálhigiénés szakember. Rámutat, hogy amit normálisnak élünk meg, az nem feltételnül az. Lehet, hogy egy-egy jelenség évtizedek, generációk óta része az életünknek – de ez nem feltétlenül kell, hogy így legyen. A történelemben ritkán adódik olyan pillanat, amikor egy egész generáció kollektíven felismeri, hogy nemcsak a saját életével van dolga, hanem azzal az örökséggel is, amelyet észrevétlenül hordoz. Az ilyen pillanatok nem feltétlenül zajos forradalmakkal kezdődnek (és nem feltétlenül torkollnak szélsőséges csatározásokba), hanem kellemetlen kérdésekkel. Azzal, hogy a fiatalabb nemzedék kimondja: ami eddig normálisnak számított, az valójában sérült, torz vagy hazugságra épült. Ezekkel a gondolatokkal nyitja a szerző a könyv bevezetőjét, majd több olyan példát is bemutat röviden, amikor a fiatalabb generációja a múlttal való fájdalmas szembenézést választotta: többek közt Németországban, az Egyesült Királyságban, Franciaországban, az Egyesült Államokban és Dél-Afrikában keresztülmentek ezen a nehéz, kellemetlen témákat boncolgató, ugyanakkor végeredményben felszabadító folyamaton. Hazánkban a múlttal való szembenézés a magasabb, egész társadalmat érintő szinteken még nem történt meg. Ez pedig rányomja a bélyegét a mindennapjainkra, életünknek gyakorlatilag minden egyes területére.

 

A bevezetést követően a kötet két nagyobb szakaszra oszlik. Az első, jóval hosszabb részben a bántalmazó kultúra fogalmáról és működéséről ír részletesebben a szerző. Először kifejti, hogy mit értünk a fogalom alatt: mi az, ami bántalmazásnak minősül, és mi az, ami nem. Hajlamosak vagyunk ugyanis – szándékosan vagy sem – összemosni a konfliktust a bántalmazással, pedig az egészséges konfliktusoknak igen fontos szerepe van mind az egyének, mind a társadalom életében. A fogalom tisztázása után rövid áttekintést kapunk arról, hogy Magyarországon hova vezethetők vissza a bántalmazó kultúra gyökerei. Ezzel a témával természetesen ennél sokkal hosszabb könyveket is meg lehetne tölteni, mégis fontos ránézni a jelenség történelmi eredetére, mielőtt belevágunk a kötet legnagyobb részét kitevő témába: hol és hogyan érhető tetten a bántalmazó kultúra megjelenése a mindennapjainkban, különösen a családi kapcsolatokban és működésekben.

 

Ezeket az oldalakat nem könnyű olvasni, sőt, sokszor kifejezetten frusztráló. Ugyanis olyan családi dinamikák kerülnek bemutatásra, amelyek valószínűleg sokunknak ismerősek, és amelyekről sokszor „jobb nem beszélni”, ha békességet szeretnénk. Olyan szomorú, dühítő példákkal találkozhatunk (újra) a rendszerszintű erőszakról, amelyek az elmúlt években bejárták a médiát. Olyan szituációk leírását olvashatjuk – például a bürokratikus ügyintézéssel vagy az egészségügy működésével kapcsolatban –, melyekben jó eséllyel nekünk is volt részünk. Ezek pedig olyan emlékeket, érzéseket kavarhatnak fel, amiket nem szívesen élünk újra. De ahogy a szerző többször is hangsúlyozza: a változás és változtatás felé az első lépés az, hogy kimondjuk, hogy ez így nincsen rendben. A zaklatás semmilyen formája nem elfogadható. Nem oké, hogy az orvos lekezelően kezeli a betegeit. A gyermekvédelemnek nem így kellene működnie. Nem kéne gyűlöletkeltő plakátokkal körbevéve élni az életünket. És így tovább.

 

És ezzel elérkezünk a könyv második szakaszához, amire a könyv alcíme is utal: Kiútmodellek túlélőknek. Mi a kiút az intézményesült erőszak spiráljából? Egyáltalán, hogyan dolgozhatjuk fel magunkban az elnyomó rendszer által okozott károkat, amelyekről az előző fejezetekben olvashattunk? Hogyan bogozhatjuk szét, hogy mi az, ami az identitásunk egészséges része – és mi az, amit a túlélés érdekében építettünk magunkba? Mit kezdjünk a szégyen, a harag, a félelem, a szorongás érzéseivel? Mit tehetünk mi egymagunk, ha azt érezzük, hogy csak egy kis fogaskerék vagyunk egy rosszul működő gépezet belsejében? Hogyan induljunk el a gyógyuláshoz vezető úton? A második részhez tartozó négy fejezet ezekre és ezekhez kapcsolódó más kérdésekre igyekszik választ nyújtani. Sajnos a könyvnek ez a része jóval rövidebb, mint az első, de azért így is rengeteg hasznos gondolatot és tanácsot tartalmaz, ami hasznára válhat mindenkinek, aki szembesült már élete során akár egyéni, akár rendszerszintű bántalmazással.

 

Komáromi Sándor könyve hiánypótló abban a tekintetben, hogy közérthetően és tömören beszél olyan jelenségekről, amelyek sokak mindennapjait átitatják hazánkban. Ő maga „értelmező és gyakorlati kézikönyv”-nek minősíti a kötetet, és érdemes is ekként olvasni: önmagában inkább iránymutatás, mint teljes körű megoldásokat felvonultató mű vagy önsegítő könyv. Hosszából adódóan nem megy bele egyik téma mélyebb részleteibe sem, viszont az ívet, amit felvázol a bántalmazó kultúra bemutatásától kezdve a feloldásig, szépen végigviszi. Ajánlom mindenkinek, aki érezte már úgy, hogy fojtogatja a hallgatás, aki érzett már magában tehetetlen dühöt, aki azt gondolja, hogy a politika unalmas, vagy aki egyszerűen csak szeretne egy kicsit tisztábban látni.