Főkép

Hell Miksa bécsi udvari főcsillagász 1767-ben meglepő megbízást kap: az ismert világon belül utazzon a lehető legmesszebbre északra és keletre, hogy megfigyelje a Vénusz-átvonulást. Ötezer kilométeres utazás vár rá zord körülmények között, a bolygó legkíméletlenebb helyére, Vardobe, egyetlen célt szem előtt tartva: hogy megmérje a Föld és a Nap távolságát.

Az expedíció több évig tart, a kor legfejlettebb technológiáját biztosítják számára, és a világ tudományos elitje árgus szemmel figyeli, ő azonban megoldhatatlan problémákkal szembesül: logisztikai gondokkal, elszigeteltséggel, önellentmondásokkal és a természet mindent elsöprő erejével.
Hell Miksát azonban Isten kíséri az útján.
És ott van vele Sajnovics János is, aki különleges nyelvi felfedezést tesz.
Meg Jens Finne Borchgrevink, egy elfuserált norvég.
Három férfi. Egy kétségbeesésbe hajló vállalkozás. Egy emberfeletti cél. De hogyan lehet kiszámítani a Föld és a Nap távolságát, ha az ember még a saját szívét sem ismeri?
A csillagtudósok valós történések által ihletett, nagy ívű regény becsvágyról, féltékenységről és az álmodott, fényes sikerről a sarkvidéki éjszaka sötétjében.

 

Részlet a regényből:

MEGLEPŐ FELTEVÉS

Maursund, 1768. szeptember

 

A Kågen-hegy tövébe ékelődve egy hosszú, pompás, fehérre festett épület tűnt fel: a kereskedőállomás.
Itt történt meg a dolog.
Egy órával később Hell, Sajnovics, a kormányzó és Kohl elhagyta a hajót. A legénység aludni tért. Egyedül maradtam a fedélzeten. Éreztem az égett tűzifa illatát és a sült hús enyhe szagát. A kutya nyüszített. Eleredt az eső.

Lementem a fedélzet alá, hogy bejegyzést írjak a naplóba.
Ám alig néhány perccel később Hell alighanem meggondolta magát. Visszaküldött valakit értem és a kutyáért.

Giæver kereskedő szobájában kellemes meleg volt. A termetes Apropos farkcsóválva bemászott az asztal alá, levert egy vázát a farkával. A férfiak fölényesen nevettek.

Giæver lánya kávét, pálinkát, sült laposhalat és párolt hagymát hozott be. Végül pedig egy hosszú, vérvörös húsdarabot, amelyből csorgott a lé. Hell gyanakodva megszaglászta. Sajnovics felemelt belőle egy falatnyit, és a lámpás alá tartotta. Aztán óvatosan az ajkai közé vette, és minden apró rostját úgy rágta meg, mintha attól tartana, hogy mérgezett.
Észak tevéje.

Nem sokkal később már lelkesen ették a rénszarvast, bólogattak egymásnak, és koccintottak minden nyelven: magyarul, latinul, németül. A hangulat fokozódott, a kormányzó pedig elmesélt egy történetet, amelyben, most az egyszer, nem ő volt a főszereplő. Mindenki nevetett.

Másnap reggelre annyira rossz idő lett, hogy nem tudtunk továbbindulni.
Nem tehettünk mást, mint hogy türelmesen vártunk.
Elvégeztük a szokásos tevékenységeinket: sétáltunk a parton, megmértük a tenger szintjét, a helyi halászokat figyeltük, akiknek nem is igazán kellett kievezniük – a szorosban annyi hal gyűlt össze, hogy a parti köveken állva, szigonnyal is meg tudták fogni őket.

A hátamra vettem a vasculum-ot, felmásztam a Kågen hegyének hómentes, déli oldalába, és egy Ranunculus nivalis-szal tértem vissza, amely „eleven szikra ebben a hideg pusztaságban”, ahogy mondtam. Átnyújtottam a kereskedő lányának, aki elpirult, ez pedig jól állt neki.

A harmadik napon annyi hó esett, hogy egy óra alatt elérte a hajókonyha tetejét. Az Urania úgy nézett ki, mint egy márványhegy.
Az emberek csak bóklásztak a kikötőben, hógolyóztak.
Giæver az égő lámpások alatt mindenkinek narancsos forralt bort szolgált fel.
Aznap sem tudtunk elindulni. Még egy darab észak tevéjéből. Újabb pipa. Újabb adag puncs.

Aztán: egy vadember.
Amint megérkeztünk, Hell hangosan megállapította, hogy ezen a szerencsétlen szigeten egy másik népcsoport is él: alacsony termetűek, fürgék, hosszú a hajuk, és élénk a tekintetük. Először azt hitte, hogy a híres lappok, de én felvilágosítottam, hogy ez egy másik csoport: egy finn törzs, amely Karéliából vándorolt át ide.

Prémruhájuk tömör volt, kopott, és szalonnaszagot árasztott. A gyerekeket prémbundába és egyfajta szigetelő fakéregbe bugyolálták; mindenütt késekkel és ékszerekkel csinosították magukat. Amikor elhaladtunk mellettük a parton, kíváncsian figyelték az idegen tudósokat. Az egyikük megpróbált eladni egy tőrt Sajnovicsnak, ám ő tüntetőleg elfordult.

Rajtam kívül az expedíció egyetlen tagjának sem volt tapasztalata ezzel a néppel. Én a püspökkel tett útjaimról jól ismertem őket: ügyes vadászok, és szorgalmas, dolgos emberek.
– Az állkapcsuk furcsán előreáll – jegyezte meg Hell.
– Meglehet. De soha nem betegek. Linné teljességgel csodálja őket. Szerinte a származásukat illetően több lehetőség is létezik. A legvalószínűbb, hogy Izrael elveszett törzsének leszármazottai.
– És a többi elmélet szerint? – kérdezte Sajnovics.
– A busmanok távoli rokonai. Vagy egyszerűen a hottentották unokatestvérei. Linné a monstrosus fajba sorolta őket. Ezen a Giæver kereskedőnél töltött utolsó délutánon egy, a lappok között szolgáló, fiatal misszionárius is jelen volt: Jacob Daas. A csészealjból itta a kávét, hegyes, sápadt arca volt, és nagy szemeket meresztett Hellre, aki ebből az alkalomból hermelingallért tett a nyakába.

Visszafogott hangon zajlott a beszélgetés.
Ekkor egy karél jött be a helyiségbe, üzenetet hozott a kereskedőnek. Öreg, ráncos férfi volt egyszerű kabátban, csapzott hajjal és egy iszákoshoz illő orral; élénk tekintettel ránk pillantott, mintha a korhely kinézete csak álca volna.

Daas misszionárius be akarta bizonyítani a két neves csillagásznak, hogy ez a vadember talán mégsem annyira vad, ezért megkérte, hogy imádkozza el a társaságnak a miatyánkot a saját nyelvén. És a férfi meg is tette, tiszta hangon.
– Isä meidän joca olet taiwaisa…

Én Sajnoviccsal szemben ültem, aki a poharát tartotta a kezében. Észrevettem, hogy már az első finn szavak hallatán annyira összerezzent, hogy a puncsa kilöttyent. Kihúzta magát, és a karélra meredt.
– Pyhitetty olcon sinun nimes…
– Állj – szólalt meg hangosan Sajnovics. Suttogva bocsánatot kért Helltől, letette a poharát, és a misszionáriusra nézett: – Milyen nyelv ez?

A misszionárius lefordította a kérdést.
– Karél, uram.
– Karél?
– A finn egy változata.

Sajnovics felállt, odalépett a férfihoz, megragadta a kezét.
– Lenne szíves megismételni a mondatot? – kérdezte, hirtelen kedves hangnemre váltva. – Megkérné, hogy ismételje meg, amit az imént mondott, misszionárius úr?

Az immár kissé gyanakvó karél ismét elmondta a miatyánk elejét. A mondat végére érve elhallgatott, idegesen az ajkába harapott, majd Sajnovicsra pillantott.
– Igen… és hogyan folytatódik? – kérdezte Sajnovics, és lelkesen nézett rá.
– Sillä sinun on waldacunda… – mondta tovább a férfi –, ja woima…
– … hatalom és a… – folytatta Sajnovics – dicsőség mindörökké. Ámen.

Csend támadt.
A karél meglepetten nézett Sajnovicsra.
A kormányzó szája tátva maradt:
– Ön beszél karélul, Sajnovics úr? – kérdezte ámulva.
– A barátunk nem karélul beszélt – közölte Sajnovics nyersen. – Hanem magyarul.

Ezt a pillanatot a Vénusz-expedíció egyetlen tagja sem felejtette el. Különösen Hell nem.
Előrehajolva, döbbenten ült, tekintetét a karélra szegezve. Az utolsó délutáni napsugarak süttek be az alacsony, koszos ablakokon, és kiemelték Hellt a háttérből, mintha a Flora Norvegica egyik növénye volna. Az utóbbi hetekben egyre idősebbnek tűnt, a változás azonban mintha most visszafordult volna: fellelkesült, üde lett a tekintete, a térdére csapott.
– Egy karél, aki járt Magyarországon – nevetett –, nahát, hogy ilyet is megéltünk!

Ám ezzel a dolog még nem ért véget.
Éppen csak elkezdődött.
A kereskedő megemelte a poharát, és pontosabban megfogalmazta, amit mi, a többiek gondoltunk:
– Magyar? Itt, Skjervøy szigetén?

Sajnovics így jutott a talán meglepő feltevésére, miszerint ezek a karél vademberek és közeli rokonaik, a lappok, se nem Izrael elveszett népétől, se nem a busmanoktól, se nem a hottentottáktól származnak.
Hanem Magyarországról.

Egy olyan nyelvet beszéltek, amelyet Hell, lazább magyar kötődése révén, csak töredékesen tudott értelmezni, de ő, Sajnovics, szinte tökéletesen értett: hanglejtése, hangzása és a szavak sorrendje teljesen egybeesett a magyaréval.

Sajnovics a másnapi elutazásig máris tucatnyi szót gyűjtött össze a helyi lappoktól, azokat oszlopokba rendezte, és az összehasonlítások révén meglepő eredményre jodott.
– Érdekes – mondta Hell, amikor szeptember 27-én elhagytuk Maursundöt. – Lehetséges, hogy ezek a népek távoli rokonaink?
– Kevésbé távoliak, mint gondolná – felelte Sajnovics. – A vaj magyarul, amint tudja, vaj. És lappul? Voj. A vörös magyarul vörös. Lappul: vuoris. Mérgo. Méreg. Máne. Mony. Fözam. Fözöm. Ha ez igaz, az átalakítja a nyelvtörténetet.

Integetett a kereskedőnek, aki egyre kisebbnek és kisebbnek tűnt mögöttünk a kikötőben.
Ott álltam mellette, én is integettem.
Hell Sajnovicsra mosolygott.
– Ich bin beeindruckt, lieber Freund – mondta németül. – Le vagyok nyűgözve. Nagyon szépen hangzott. Filozofáljon még ezen – folytatta. – Biztosra veszem, hogy a dán udvar nagyra értékeli majd ezt a kis különlegességet. De most fontosabb dolgokra fordítsa az erejét. Közeledünk a Jeges-tengerhez. Az igazi kihívás csak most kezdődik.

 

AZ ORKÁN

Jeges-tenger, 1768. október

 

Nincs árulkodóbb egy hosszú hajóútnál.
Testvériségben indul, kétkedésben folytatódik, és katasztrófával ér véget.
Azt hittem, ismerem az Urania fedélzetén dolgozó embereket.
Tévedtem.

Az első napok olyanok voltak, mint valami ünnep. Lelkesedve és várakozással telve, együtt néztünk az előttünk álló idő elé. Ki akartuk puhatolni az űr titkait. Szerettük volna feltérképezni az északi vidékek állatait és növényeit. Meg akartuk figyelni a nagy tengeri állatokat. Egy mennyei istennő felé tartottunk.

De már Lødingen után kissé feszültté vált a hangulat. Míg eleinte még szemet hunytunk egy-egy tévedés, elszólás vagy kisebb feledékenység fölött, most ugyanaz a dolog már nem maradt reakció nélkül. Elég volt egy szabadon lógó kötélvég vagy egy ártatlan tréfa: ingerültség támadt.
Márpedig az ingerültség átok.
Enyhe megfázásként kezdődik, és ragályként végződik: az egész szervezetet megtámadja. Erőfeszítésbe telik, hogy az ember néhány négyzetméteren napokon, heteken át elviselje ugyanazokat az embereket. A legtöbb dologgal nem törődtem. Tizenegy testvér között nőttem fel. Nem zavartattam magam attól, hogy Kohl, a szolga, aki végre feltűnt a fedélzeten, lábdagadás és megfázás miatt a legkisebb tennivalót sem tudta elvégezni. Helyette nekem kellett megtennem mindezt: listákat vezettem, ellenőriztem a ládákat, kitakarítottam Hell kajütjét. Összeszorítottam a fogam. Arra gondoltam: ha kielégítően elvégzem ezeket a feladatokat, nemsokára fontosabbakat is rám bíznak.
Emlékszem, mit mondott rólam Tonning: Borchgrevink sosem adja fel.
Erős voltam.

Még akkor is megőriztem a lélekjelenlétemet, amikor Hell jogtalanul megvádolt azzal, hogy elvettem a tollát a napló mellől. Sajnovics volt az. Hell nem kért elnézést. Így történt.

Amikor Skjervøy szigetét megkerülve kifutottunk a hatalmas, szélfútta Kvænangenre, már szinte senki nem szólt senkihez. Az Alpok tovatűntek. A színek elillantak. A hegytömegek nagy, éles sziklákként szántották a fekete tengert.
– Civilizációnak semmi nyoma – állapította meg Sajnovics.
Szabályos búskomorság lett úrrá az Urania fedélzetén.

Hell komoran állt a konyha mögött, szélárnyékban, a prémsapkáját tartva. Valahányszor a hajó egy hullámvölgybe ért, két kézzel megragadta az árbócmerevítő kötelet, és felnézett az árbócra, mintha attól tartana, hogy az kidől.
Csak Sajnovics tűnt higgadtnak.
Miután magunk mögött hagytuk Maursundöt, könnyed lelkesedés kerítette hatalmába, mintha még a szemrehányás és a szidás is csak javítana a hangulatán. Ha a szél egy szemernyit alábbhagyott, elővette jegyzeteit, beleírt egy-két szót, és a körülötte állókra mosolygott.
– Károdom – mondta. – Káromkodom. Tsalas. Tsalás.

Hogy elkerüljük a Brynilen melletti áramlatot, annyira nyugat felé vettük az irányt, hogy túl közel kerültünk a Loppához. A vitorla átcsapódott a másik oldalra, lejjebb húztuk. Ahogy elhaladtunk a part mellett, néhány szánalmas alakot pillantottunk meg: két lappot egy rénszarvassal. Sajnovics lelkesen kiáltozott, hadonászott neki, és amikor beljebb értünk a Lopphavet tengeröbölbe, a hajó tatján állt, a vantniba kapaszkodott, and csak nézett utánuk, ahogy egy férfi a szerelme után, amikor három évre elutazik.
– Hagyja abba ezt az integetést – szólt rá Hell.
– Kutatási objektumok. Ennek az expedíciónak a célja elsősorban csillagászati.
– Csillagászati is.
Hell odafordult, és rászegezte a tekintetét.
A magyar lesütötte a szemét.
Egy pillanatra kárörömet éreztem. Kicsinyes dolog volt tőlem, de jólesett.

Hasvikban egy hatalmas, feketére kátrányozott hajó horgonyzott, vitorlái még felfeszítetlenül hányódtak a fedélzetén. Amikor elhaladtunk a bal oldalán, erőteljes, édeskés, émelyítő szagot éreztem, hányás és méz keverékéét.
– Oroszok – mondta a kormányosunk.
De nem belőlük áradt a szag. A fedélzeten több száz leölt fóka hevert: borjúfókák. Folyt belőlük a vér és a nyálka, mélyen felhasított hasukból és a nyakukon ejtett mély, vérvörös vágásból kitüremkedett a hájuk. Némelyik állatnak a hasát vágták fel, másokat mintha kettéfűrészeltek volna. A sirályok légyrajként köröztek a hajó fölött. Olyan rosszullét fogott el, hogy le kellett feküdnöm a fedélzetre. Hell rögtön ott termett nálam, Sajnovics utánasietett.
– Mi baja? – kérdezte Sajnovics, szinte ingerülten.
– Semmi.

Másnap reggel, a Sørøya melletti szorosnál még jobban feltámadt a szél. Az ég fekete volt, úgy terjedt szét a fejünk fölött, mint a füst. Leszállt a köd, lassanként teljesen körülvett bennünket. A part mindkét oldalon eltűnt: a horgonycsörlőtől az árbócot sem láttam. A kormányos felmászott az orrnyílásból a ködkürttel. Néhányszor hosszan belefújt, rekedt hangot adott.
– Minek fújta?
– Több mérföld távolságban nem volt egy lélek sem.

Hullott a hó, mindenre rátapadt – a forstágra, a kötelekre, a vitorla aljára, olyan hamar betakarta a deklinométert, hogy a kormányosnak folyamatosan le kellett sepergetnie a kesztyűjével. Az iránytű összevissza forgott. A köd egyre sűrűbb lett. Az embereknek lapátolniuk kellett a havat. Leszegték a fejüket, némán dolgoztak. A hófúvás minden irányból zúdult ránk, a nedves hó csapdosott körülöttünk, rátapadt a ruhánkra és az arcunkra, a látótávolság mindössze egy karnyújtásnyira rövidült. Megkapaszkodtam, hallottam, hogy a csónak a hajó tatjának ütközik, akkor először éreztem a finnmarki hideget: nem olyan volt, mint amihez odahaza, Rørosban szoktam: száraz, ropogós, könnyen elviselhető. Ez nedves volt, és alattomos: vizes, ragacsos fagy, amely nemcsak kívülről jött, hanem a jelek szerint a dolgok belsejében is kialakult, majd szétáradt a szervezetben. Hell ott állt mellettem, a kalapját hó borította.
– Ez így nem lesz jó – mondta.
– Isten hozta magukat Ultima Thuléban – kiáltotta Johansen.

Amikor végre elértük Hammerfestet, átfagyva és rémülten, sikerült vásárolnunk egy levágott tehenet, amelyet felhúztunk a fedélzetre. Nem fért el a raktérben, a fedélzeten kellett rögzíteni.
– És mi lesz, ha a tehén eloldódik? – kérdeztem.
Hell rám nézett.
– Inkább az ölébe venné?
– Talán szünetet kellene tartanunk kicsit.
– Szünetet? Holnap délután vihar lesz: muszáj mennünk még egy kicsit.
– Áttelelhetnénk itt, és kihasználhatnánk a márciusi főnszelet, nem?
– A főnt? Maga honnan jött? Ez itt az Északi-sarkvidék. Nem ismerős errefelé?
– Dehogynem.
– Akkor alighanem jó kezekben vagyunk.

Elhallgattam.
– Az életünket tesszük kockára.
– Micsoda?
– Á, semmi.
– Csukja be a száját, Borchgrevink. Egyetlen lehetőségünk van: hogy azonnal továbbutazzunk. Minden más lehetőség csak rosszabb.

Meglepetten néztem rá.
Hammerfestben a kormányzó végre elhagyta a hajót.
Nem bántam. Nem tűnt valami rátermettnek, sokat gondolt magáról, és még nagyobb volt a szája. A szolgájával együtt integetett utánunk a kikötőben, a hófúvásban, két-három komor orosz hajó mellett.
– Vardø a Kola-félszigettől 28 kilométerre fekszik, északkeletre – kiáltotta még utoljára. – Ott mindenütt vannak oroszok. Sok sikert!
Senki sem felelt.

Rolvsøy mellett a heves szél déli irányt vett, és viharos lökések érkeztek.
Johansennek nem volt más választása, mint hogy behúzza a vitorlát. Abban a pillanatban, amikor a vitorla leért, a hajó kormányozhatósága megszűnt.
Nagy sebességgel sodródtunk az árapályban, ide-oda csapódtunk.
Le kellett térnünk Havøysund felé.
A hajó azonban nem engedelmeskedett. Az Urania kifelé haladt a nyílt tengeren, irányítás nélkül, ide-oda hánykolódott a hullámokon. Recsegett az árbóc, a negyedik merevítőkötél elszakadt. Egy rövid csattanás kíséretében elszabadult az egyik viharhorgony, és a tengerbe zuhant.

Csoda, hogy ezután életben maradtunk.