Főkép

Éveim gyarapodásával párhuzamosan egyre több ismerősömnél merül fel a nyugdíjba vonulás gondolata, és vele együtt az a kérdés is, hogy mégis mivel fogja tölteni a napjait. Addig a rendszeres munkába járás természetes keretet ad a mindennapoknak, utána viszont sokak számára komoly kérdés, hogyan használják ki értelmesen a hirtelen a nyakukba szakadó szabadidőt. Számomra ez lehetőség lenne arra, hogy sokkal többet foglalkozzak azokkal a dolgokkal, amelyeket igazán szeretek: olvasással, zenehallgatással és cikkírással. Úgy vélem, hasonlóképpen van ezzel Benkő László is, akinek az írói pályája a nyugdíjba vonulása után indult be igazán, és idén már a hetvenötödik regénye került a boltokba.

 

Azt nem állítom, hogy naprakészen követem a pályafutását, viszont időről időre kezembe akad egy regénye, és szerencsére ennél gyakrabban találkozunk. Ennek az a hozadéka, hogy olvasás közben, főleg a hosszabb leíró részeknél, szinte automatikusan Benkő László hangján szólal meg bennem a szöveg. Ez még inkább elmélyíti az olvasás élményét: könnyebben kilépek a jelenből, és szinte észrevétlenül belesodródom a történet világába.

 

Az új regény is azt a magas színvonalat képviseli, amelyet Benkő Lászlótól már megszokhattunk. Ugyanezt éreztem a hét évvel ezelőtt megjelent A pozsonyi csata, illetve a Honfoglalás-trilógia olvasása közben is. Benkő László született mesélő, aki a történelmi alakokat is hús-vér emberekként állítja elénk, miközben úgy építi fel köréjük a történetet, hogy az egyszerre szórakoztató és hiteles. A történelmi regényeknél ez utóbbi legalább annyira fontos, mint a jó történet. Aki ismeri Benkő munkamódszerét, tudja, hogy mindez alapos kutatómunkára épül, hiszen a háttérkutatást éppolyan komolyan veszi, mint a regényei helyszíneinek személyes felkeresését.

 

A Napmadár Itália felett a honfoglalás idejébe, az időszámításunk szerinti 9. század végére vezet bennünket. Nem először, hiszen Benkő László a korábban említett Honfoglalás-trilógiában már alaposan feldolgozta ezt az időszakot. Ezúttal nem maga a honfoglalás áll a középpontban – magáról a Kárpát-medence elfoglalásáról csak utalásszinten értesülünk, jóllehet ez a honfoglalás központi eseménye – hanem mindaz, ami odavezetett, illetve ami körülötte zajlott. Az eseményeket tehát ezúttal más nézőpontból látjuk: megismerjük a kor hatalmi viszonyait, a magyar törzsek céljait, a kémkedés világát és a különböző hatalmak belpolitikai hátterét.

 

Mivel ebből a korszakból viszonylag kevés írott forrás és régészeti lelet áll rendelkezésünkre, számos kérdésre ma sem ismerjük a pontos választ. Éppen ezért nagy szerep jut az írói fantáziának, amely kitöltheti azokat a hézagokat, amelyek a mindennapi életre vagy a fontosabb döntések – például a honfoglalás – hátterére vonatkoznak. Véleményem szerint éppen ebben rejlik Benkő László mesélői tehetsége. Úgy kelti életre a szórványos írásos emlékeket, hogy közben egy élő, hiteles társadalmat tár elénk, lebontva egészen az egyén szintjéig – számomra ebben Kodolányi Jánossal említhető egy lapon. Ezúttal ráadásul egy visszafogott misztikus szállal is gazdagította a történetet. Nem viszi túlzásba, és bár időnként afféle deus ex machina szerepet is kap, összességében olyan természetesen illeszkedik a cselekménybe, hogy annak szerves részévé válik.

 

Benkő ezúttal sem bánik szűkmarkúan a témákkal. A Napmadár Itália felett lapjain feltűnnek a kor meghatározó uralkodói, megismerjük a szövetségek és hatalmi játszmák világát, a hadjáratokat, az eltérő hadviselési módszereket, Bizáncot, Itáliát, Pannóniát és a kémkedés kulisszatitkait is. Mindez azonban nem öncélú ismeretanyagként jelenik meg, hanem egyetlen összefüggő történetté áll össze, amelynek középpontjában végig az ember, pontosabban egy testvérpár marad. Talán éppen ezért működik ennyire jól a regény: nem a történelmi eseményeket vagy az évszámokat látjuk magunk előtt, hanem azokat az embereket, akik átélték őket.