Főkép

Lezsák Levente első meseregénye 2008-ban jelent meg, és nem igazán számítottam már rá, hogy lesz folytatása, de végül csak lett. Igaz, az Emerson & Tsa. – avagy a titokzatos mordiai bűneset folytatásában a bicskanyitogatóan pökhendi és alkalmatlan nyomozó, Emerson még annyi szerepet sem kap, mint az első részben, ellenben az ott Tsa.-ként említett Jones a folytatás minimum három történetszálából az egyiknek max. fele részben főszereplője.

 

A második regény címszereplője azonban Jones fia, Félix herceg, aki a történet elején épp átveszi színjeles diplomáját a Nemzetközi Királyképző Intézetben. Nem sokkal később viszont némi sajátos varázslat folytán valahol teljesen máshol tér magához, úgy, hogy semmire sem emlékszik. Ez mondjuk sok friss diplomással megesik, ha eldurvul az örömünnep, csakhogy Félix esetében az emlékezetvesztés nem átmeneti, és nem is legális és/vagy illegális tudatmódosítók okozzák. Ám az eset nem csupán számára és koronás szülei számára okoz problémát – hogy mást ne mondjak, néhány fejezeten belül államcsíny történik, aminek hallatán az agresszor hajlamú szomszéd király kap az alkalmon, és hadba indul az egyesített Mordia és Vidória leigázására…

 

Ahogy a történet szálai egyre bonyolódnak, úgy lép a színre megannyi további meseszereplő, elsősorban a népmesék világából, bár akad például Lázár Ervin utalás is. Másfelől az események, és ahogy a szereplők reagálnak, akár Rejtő Jenőt is eszébe juttathatja az olvasónak – bár ebben Cserkuti Dávid illusztrációinak is nagy szerepe van. Az első regény megjelentekor ő amolyan sztárillusztrátor volt, megannyi reklámkampány is fűződik a nevéhez, jellegzetes, karikaturisztikus stílusa könnyen felismerhető – de egyértelműen hatott rá a megannyi képregényes Rejtő-feldolgozást jegyző Korcsmáros Pál. Az alapból is megveszekedetten vicces sztori humorához jókora lapáttal tesz még ő is hozzá.

 

Hogy az író, Lezsák Levente amúgy sokat foglalkoztatott, megannyi honi és külföldi sztárral együtt dolgozó lovas kaszkadőr, az leginkább a lovak kapcsán jelenik meg. Merthogy min. három ló is fontos szerepet kap a történetben, s a legfontosabb persze a Táltos Paripa, aki talán-talán tud emelkedett és mítikus is lenni, de jobbára pikírt, nyegle és beképzelt. Kétségkívül a Mordia sorozat egyik legemlékezetesebb alakja.

 

Nagyon tetszik, ahogy Levente önmagára és a regény írására is reflektál, kezdve azzal, hogy elmeséli, hogyan kopogott be hozzá egy nap egy kis mese, aki megkérte, hogy írja meg. A sztoriba egymás hegyére-hátára bedobált, töméntelen sok szereplő és poén, váratlan csavar pedig döbbenetes módon jól működik, akármilyen színpompás kalamajka is az egész, nem vált át élvezhetetlen káoszba. Meggyőződésem, hogy a gyerekolvasók épp úgy élvezni fogják, mint az idősebbek, pont azért, mert mindenkinek odakacsint. Én legalábbis módfelett jól szórakoztam rajta, megkockáztatom, sokkal jobban, mint az első részen, pedig azt is szerettem – de az is lehet, hogy azért, mert az csupán 143 oldalas volt, míg a folytatás 294 oldalra rúg.