Főkép

Metz Ferenc bemutatkozó képregénye ez. Emberünk fogta Lúdas Matyi történetét (melyet Fazekas Mihály írt az 1800-as évek elején), és kerekített belőle egy olyan fél-disztópikus horrort, amit simán oda lehet tenni mondjuk a Hellboy mellé.

 

OK, a folklór meg tündérmese feldolgozásoknak/átiratoknak mára olyan hagyománya, sőt dömpingje alakult ki, hogy az ember hajlamos azt gondolni, hogy újat már úgysem lehet kitalálni, és a könyökén jön ki. A Háromszorosant olvasva viszont rájön, hogy 1. de, még mindig lehet újat, 2. ilyennel, hogy a könyökén jön ki, soha többet nem fog viccelni…

 

Nem kellett volna, hogy meglepődjek ezen, hiszen ugyanaz a betű&kép adta ki a minőségi papírra nyomott, alapvetően fekete-fehér képregényt, ahol az Ezerfejű történetei sorozat is megjelenik, ami szintén azért lett kedvencem, mert az emberiség különféle mítoszait, legendáit, meséit helyezi elképesztő módon más megvilágításba. Mégsem voltam felkészülve erre az ütős élményre. Melynek persze része a brutálisan erős képi világ, mely túl azon, hogy fekete-fehér, épp csak árnyalatnyival kevésbé sarkos és lecsupaszított, mint Frank Miller Sin City sorozata. Ahhoz talán még annyiban lehet hasonlítani, hogy itt is van egy különös város(rendszer), ahol az események zöme zajlik: Kopária. A jobbára már teljesen kiégett Alföld alatt, mélyen a földben kisebb-nagyobb települések találhatók, különféle kolóniák élnek, ez Kopária.

 

Ahol a történet jelenében Lúdas Matyi, ez a maszkos, zombinak kinéző figura épp harmadjára is eljön Döbrögi uramhoz, hogy visszaadja neki, amit tőle kapott. Döbrögi itt a szó másik értelmében is alvilági figura, aki amolyan gengszter keresztapa jelleggel uralja a föld alatti világot, és egy intésébe kerül, hogy a pribékjei bárki torkát elmetsszék. Mátyás a Ludas nevű bordélyházban nőtt föl, és Döbrögi egy nap megölette az ott dolgozókat. Matyira is halál várt, ám valami módon túlélte (Metz egyik zseniális ötlete a sok közül épp az, hogy mi módon). Aztán jön a bosszú, amelynek kapcsán további népmesei alakok is felbukkannak, s persze senki sem olyan, ahogy megismertük…

 

Túl a remek ötleteken, a magába rántó képi világon, nagy erénye a képregénynek az az ízes beszédstílus, ahogy a szereplők egymással diskurálnak. A hollóra (és egyéb horrorsztorikra) emlékeztet, ahogy Mátyás szaval vagy énekelget néha. Mondjuk az szarvashiba, hogy a forrásoknál Arany Jánosnak tulajdonítják József Attila Tiszta szívvel című versét – ami amúgy tökéletesen illeszkedik ebbe az alapvetően népmesei, népies, régies környezetbe. Ezek a részek különösen hátborzongatóak, de az egész képregény olyan, hogy miközben megadja azt a jó érzést, amit a jól megérdemelt bosszú láttán érez az ember legbelül, és amit jellemzően csak történetekben találunk meg, a valóságban ugye nem törvényes az ilyesmi – szóval emellett is hideglelést kap tőle az olvasó. De ennél jóval rétegzettebb a mondanivaló, amint az alábbi idézet is jelzi: „A szörnyeket nem anyák szülik, hanem a következmények.”

 

Ahogy a betű&kép-nél gyakran megesik, a Háromszorosanhoz is készült egy extrákat tartalmazó plusz füzet (Hamuban sült – vázlatok és változatok Kopáriából címmel), ami ugyanolyan magas minőséget képvisel, mint maga a fő kiadvány. Ebben a szerző töméntelen sok karaktervázlatot tár elénk Kopária alakulásáról, bemutatva, hogyan vett ilyen irányt a történet. S ha ez önmagában nem lenne épp elég lenyűgöző, hát még odatesz egy totál nem a Lúdas-meséhez kapcsolódó, de szintén magyar népi elemekkel teli képregénytöredéket, „egy törölt könyv törölt fejezetét”, ami önmagában is elég lett volna, hogy Kopária-rajongóvá váljak. Le a csikós kalappal, újabb mestermű született a magyar képregényes színtéren. Várom a folytatást!