James O’Barr: A holló

James O’Barr képregénye eredetileg 1989-ben jelent meg egy underground amerikai kiadónál. Bár hamar kultikussá vált, valószínű, hogy sosem lett volna annyira ismert, ha nem készül belőle 1994-ben mozifilm, melyet viszont az tett igazán ismertté, hogy a forgatás vége felé a főszereplő Brandon Lee (a harcművész-mozisztár Bruce Lee fia) elhunyt – egy olyan töltény ölte meg, amelynek nem lett volna szabad a forgatáson használt pisztolyban lennie…

Ám maga a képregény is gyászból született. O’Barr előszavában tisztázza ezt, mert számos találgatás kapott lábra az „igazi Shellyről”. Az ő kedvesét egy részeg autós gázolta halálra, pont miután James felhívta, hogy menjen át hozzá. A tragédiát és bűntudatot olyan történetbe írta bele, mely még a sajátjánál is sokkal tragikusabb és kegyetlenebb. Ebben a történetben a főszereplő Ericet és menyasszonyát brutálisan meggyilkolja egy bűnbanda, ám Ericet visszahozza a sírból a címbéli madár (pontosabban eredetiben egy varjú, ám a film címe magyarul Holló lett, s ez meglehet, jobban is hangzik, hát így maradt), hogy bosszút állhasson.

A holló tehát alapvetően bosszútörténet. Számtalan ilyen íródott előtte is, utána is. Olyan ősi, ösztönös húrokat pendít meg az emberekben, melyek létezésről sokan nem is tudnak, vagy ha mégis, inkább letagadnák. Ám a legtöbbünkben így van ez: ha bántják a szeretteinket, az első reakciónk aligha a megértés igénye, a megbocsátás meg a többi, hanem a bosszúvágy.

Ettől még persze el is tűnhetett volna O’Barr képregénye a süllyesztőben. Azt gondolom, ez a filmtől függetlenül sem következett volna be, s ennek két fő okát látom. Az egyik, hogy O’Barr olyan nyersen, őszintén, kíméletlenül meséli el, mint vadássza le Eric a gonoszokat, akiket a társadalom, a rendőrség képtelen megállítani, hogy az olvasónak nagyon nehéz kivonnia magát a hatása alól. A másik, amit külön sem lehet választani ettől, a hogyan-ban rejlik. Egyrészt O’Barr fekete-fehér, kontrasztos rajzstílusának is megvan a maga (erősen a gótikus irodalomhoz illetve gothic rockhoz köthető) atmoszférája, másrészt Eric minden egyes igazságtétele közben szaval, idéz valamit. Hol a Bibliából, hol különféle költeményekből illetve dalszövegekből. És talán így leírva ez ostobán hat: egy gyilkosokat gyilkoló, kb. harlequin-maszkra emlékeztető arcfestést viselő figura, akin amúgy sem fognak a lövedékek, és aki közben példabeszédet tart. Csakhogy a képregényben ez nem egyszerűen működik, hanem hipnotikus, lebilincselő hatása van.

Túl azon, hogy számos olyan kép van ebben a kötetben, melynek helye lenne poszteren vagy tetoválásként, a magyar kiadás jó pár extrát rejt, lévén nem az eredeti kiadást fordította le remekül Juhász Viktor, hanem a 2010-es bővített verziót. Ebben számos olyan képsor is szerepel, amely akkor született, mikor a képregény többi része is, ám akkor még nem jelent meg. Továbbá előszavak, magyarázatok is bőven kerültek bele, melyek segítenek értelmezni és helyén kezelni A hollót.

Bár nagyon sokat kellett várni a magyar kiadásra, időközben sem vesztett fényéből, erejéből a kötet, és biztos vagyok benne, hogy ennyi évvel eredeti kiadása illetve a mozifilm után is sokaknak ad majd egyszerre felkavaró-megrázó illetve költőien szép élményt. Ott a helye a képregény klasszikusai között.