Főkép

A modern absztrakció születését hosszú időn át szinte kizárólag Wassily Kandinsky, Piet Mondrian és Kazimir Malevics nevéhez kötötték. Az utóbbi évtizedek művészettörténeti kutatásai azonban fokozatosan árnyalták ezt a képet, és egyre nagyobb figyelmet kapott egy svéd festőnő, Hilma af Klint életműve, amely már jóval a klasszikus avantgárd előtt olyan absztrakt vizuális nyelvet hozott létre, amelyet ma sokan a modern művészet korai, párhuzamos irányvonalaként értelmeznek. Mindez ugyanakkor nem egy egyszerű „megelőzte a többieket” típusú történet, hanem sokkal inkább annak a kérdésnek a vizsgálata, hogy miként alakul ki egy művészeti kánon, és miért maradnak hosszú időre láthatatlanok bizonyos életművek, még akkor is, ha formailag rendkívül radikálisak.

 

Hilma af Klint 1862. október 26-án született Stockholmban, a Karlberg-kastélyban, egy jómódú tengerésztiszt és térképész, Fredrik Victor af Klint és a finn származású Mathilda Sontag gyermekeként. A család lutheránus vallásos szellemben élt, miközben a matematika, a térképészet és a pontos megfigyelés hagyománya is meghatározta a család szellemiségét. A tengerészet és a térképészet generációs örökség volt náluk: nagyapja, Gustaf af Klint alkotta meg Svédország első teljes tengeri atlaszát, folytatva dédapja munkáját. Hilma a negyedik volt az öt testvér közül, ám a felnőttkort csak bátyja, Gustaf, valamint húga, Ida élték meg. Édesapja révén már korán hozzáférhetett a komoly matematikai és botanikai szakkönyvekhez, a nyarakat pedig a Mälaren-tó egyik idilli szigetén, a Hanmora-szigeten lévő családi birtokon töltötte, ahol életre szóló szerelmet kötött a természet organikus formáival. Már fiatalon kivételes rajztehetséget mutatott, és viszonylag ritka lehetőségként bekerült a Stockholmi Királyi Képzőművészeti Akadémiára, ahol a 19. század végén a nők még mindig erősen alulreprezentáltak voltak. 1887-ben kitüntetéssel végzett, és hamarosan sikeres, megbecsült festőként kezdett dolgozni, aki portrékat, tájképeket és tudományos pontosságú botanikai illusztrációkat készített.

 

Ez a pálya azonban csak a nyilvános életének egyik rétege volt, amely mögött egy fokozatosan kibontakozó, sokkal kísérletezőbb és szellemi irányultságú alkotói világ kezdett formálódni. A kutatók szerint ebben személyes élményei és veszteségei is szerepet játszhattak. Különösen mélyen érintette szeretett húga, Hermina korai halála, aki mindössze tízéves volt, amikor 1880-ban elhunyt. Bár a kettő közötti közvetlen kapcsolat nem bizonyítható, többen úgy vélik, hogy ez a tragédia is hozzájárulhatott ahhoz, hogy af Klint fokozatosan a spiritualizmus és a kor különféle misztikus tanai felé fordult, amelyekben a látható világon túli összefüggésekre és a halál kérdéseire keresett válaszokat.

A századforduló Európájában a spiritualizmus, a teozófia és különféle ezoterikus irányzatok meglepően széles körben hatottak a művészekre és értelmiségiekre, és Hilma af Klint is kapcsolatba került ezekkel az eszmékkel. Néhány női művésztársával megalapította a „De Fem” nevű csoportot, amely szeánszokat tartott, automatikus írást és rajzolást alkalmazott, és úgy vélte, hogy az alkotói inspiráció nem kizárólag tudatos, hanem egyfajta közvetített, „magasabb” forrásból is érkezhet. Ezek a gyakorlatok ma inkább a korszak szellemi kísérletezésének tágabb kontextusában értelmezhetők, mintsem szó szerinti spirituális bizonyítékként, de kétségtelen, hogy af Klint gondolkodására erősen hatott az a törekvés, amely a látható világ mögötti struktúrák megragadására irányult.

 

1906 körül af Klint radikálisan új irányba fordult, és elkezdte azt a monumentális sorozatot, amelyet később „A templom képei” címen ismertek meg. Ezek a művek 1906 és 1915 között készültek – egy négyéves kényszerű szünettel megszakítva –, és markánsan eltérnek a hagyományos festészeti ábrázolástól: spirálok, geometrikus formák, szimmetriák és élénk színkontrasztok uralják őket, gyakran ciklusokba rendezve, szinte rendszerszerű logika szerint. A legismertebb egység, „A tíz legnagyobb” az emberi élet szakaszait dolgozza fel a gyermekkortól az öregkorig, monumentális méretben és erőteljes, szimbolikus képi nyelven. Saját jegyzeteiben af Klint többször is utal arra, hogy ezek a művek nem teljesen hagyományos alkotói folyamat eredményei, hanem egyfajta intuitív, belső vezettetés mentén születtek, ami tovább erősítette későbbi értelmezéseik spirituális kereteit.

Az 1906 körül keletkezett első absztrakt jellegű munkák időben megelőzhetik a modern absztrakció klasszikus kezdőpontjaként számon tartott Kandinsky-féle festményeket, amelyek az 1910-es évek elejére datálhatók. Az elmúlt évtizedekben éppen ez az időbeli egybeesés vált a Hilma af Klint körüli művészettörténeti viták egyik központi kérdésévé, ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy af Klint munkássága nem vett részt a korabeli művészeti nyilvánosság alakulásában. Műveit nem állította ki, és tudatos döntés alapján hosszú időre el is zárta a nyilvánosság elől, így hatása saját korában gyakorlatilag nem érvényesült. Ezzel szemben Kandinsky, Mondrian vagy Malevics aktívan jelen voltak a kor művészeti diskurzusában, írásaikkal és kiállításaikkal formálták is azt, amit ma a modern absztrakció történeteként ismerünk.

Af Klint kapcsolatba került Rudolf Steiner gondolkodásával és az antropozófiai mozgalommal is, amely a korszak egyik fontos szellemi irányzata volt. Egyes visszaemlékezések szerint Steiner vegyesen viszonyult műveihez, és nem látta egyértelműnek, hogy azok a korabeli közeg számára értelmezhetők lennének, ugyanakkor ennek az epizódnak a pontos értelmezése a források alapján nem teljesen egyértelmű, és a későbbi recepcióban részben felnagyított szerepet kapott. Mindez azonban jól mutatja, hogy af Klint egy olyan szellemi térben mozgott, ahol a művészet, a filozófia és a spiritualitás nem különálló területek voltak, hanem egymással folyamatosan érintkező gondolkodási formák.

 

1915 után af Klint fokozatosan visszavonult a nyilvános művészeti élettől, és egyre inkább a saját, zárt életművének rendszerezésére koncentrált. 1944. október 21-én bekövetkezett haláláig több száz festményt és jelentős mennyiségű jegyzetanyagot hozott létre, miközben tudatosan gondoskodott arról, hogy művei hosszú ideig ne kerüljenek nyilvánosság elé. Végrendeletében a teljes, több mint 1000 alkotásból és 125 jegyzetfüzetből álló hagyatékot unokaöccsére, Erik af Klint tengerésztisztre bízta, azzal a szigorú kikötéssel, hogy az absztrakt műveket legkorábban csak húsz évvel a halála után szabad bemutatni. A művészettől távol álló, ám nagynénje akaratát hűen tisztelő Erik dobozokba zárva őrizte meg a monumentális gyűjteményt. Amikor a moratórium lejárta után, az 1970-es évek elején megpróbálta felajánlani a kollekciót a svéd Moderna Museetnek, az intézmény még nem mutatott érdeklődést a hagyaték iránt, spirituális háttere és szokatlan jellege ugyanis kívül esett a korabeli múzeumi érdeklődés fókuszán. Erik af Klint látva az intézményi elutasítást, 1972-ben megalapította a Hilma af Klint Alapítványt (Stiftelsen Hilma af Klints Verk), amely jogilag és szervezetileg is biztosította, hogy az életmű egyben maradjon, és végül 42 évvel a művész halála után, 1986-ban Los Angelesben debütálhasson a nagyközönség előtt.

Af Klint munkáinak szélesebb körű felfedezése az 1980-as évektől indult meg, majd a 2018-as New York-i Guggenheim-kiállítás hozta el azt a nemzetközi figyelmet, amely véglegesen a kortárs művészeti gondolkodás részévé tette életművét. A kiállítás jelentős érdeklődést váltott ki, és újra előtérbe hozta azt a kérdést, hogy miként kell újragondolni az absztrakció történetét, illetve hogyan lehet egy olyan életművet elhelyezni a kánonban, amely nem hatott közvetlenül a saját korára.

 

Hilma af Klint jelentősége ma nem csupán abban áll, hogy időben megelőzött bizonyos művészeket, hanem abban is, hogy a művészet funkciójáról és lehetőségeiről egy olyan radikálisan eltérő elképzelést képviselt, amely sokáig kívül maradt a nyilvánosságon. Életműve egyszerre kapcsolódik a 19. század végének szellemi mozgalmaihoz és a 20. századi absztrakció formanyelvéhez, miközben tudatosan el is különült a korabeli művészeti rendszerektől. Ez a kettősség teszi alakját ma is különösen összetetté: egy olyan alkotóvá, akinek művei nem a saját korukban találtak közönségre. Éppen ez a késleltetett felfedezés tette lehetővé, hogy a modern művészet történetét ma már árnyaltabban és több nézőpontból lássuk.