Főkép

Erlend Loe norvég író, de járt már párszor Budapesten is, szóval nem mondhatjuk, hogy nem világlátott ember. Így nyomban adódik ezen könyve kapcsán egy paradoxon, ha ugyan nem nonszensz: hogy írhat első szám első személyben regényt olyasvalakiről, aki 1. idősebb nála, 2. sosem járt a falujához legközelebb eső, városnak nevezett helységnél messzebb, 3. viszont szemlátomást tudja, amit a világról tudni kell?

 

Bizony, egy ilyen norvég gazda a főszereplő, idősb Giæver, aki épp a halálos ágyán fekszik (vagy ül), onnan diktálja szintén Giæver nevű fiának, amit a könyv címe sugall. Közben oda-odaszúr a fiúnak (alaposan kifejtve, hogy miért elcseszett egy ember ő, kezdve azzal, hogy városban lakik és idegen nyelvű könyveket olvas), de a vidéki élet megannyi csínját-bínját is átadja örökösének, megannyi sztorit a családjukról (úgy a múlt ködébe vesző, rég elhunyt személyek, mint a még élők sorában küszködők kapcsán). De a legfontosabb számára mégis az, hogy a szomszéd Iunker család iránt kb. 800 éve fenntartott gyűlöletet is tovább örökítse.

 

Loe bezzeg van olyan furkó, hogy nem tudhatjuk meg, mi lesz a könyv vége után, csak reménykedhetünk, hogy ha már a Dopplernek bírt két folytatást írni, akkor esetleg idővel kiderül egy másik könyvből, hogy ifjabb Giæver mit és hogyan ültet át a gyakorlatba az apjától élőszóban kapott „füveskönyvből”. Így az olvasó különösképp magára hagyva érezheti magát a bődületes baromságokkal teli, de néha azért a józan paraszti észnek is teret adó bölcsességfolyam elolvasása után (mert, bocs a spoilerért, a kötet véget ér id. Giæver életével együtt). Gyakran leírom, Loe kapcsán meg pláne, s most sem állom meg: ez is olyan könyv, melynek értelmezése az olvasóra van bízva.

 

De bennem egyre erősebb a gyanú, hogy miközben Loe nagyon vicces dolgokat ír minden könyvében, és nagyon viccesnek mutat meg különféle embereket, azért valahol mindig emlékeztet is arra, hogy amit mi viccesnek tartunk, az egyszer komoly is lehetett, és amit mi most komolynak tartunk, az az utókor számára talán majd nevetséges és ostoba benyomást fog kelteni. Roppant kíváncsi lennék, hogy mely saját, személyes élményei tükröződnek ebben a könyvben, neki is van-e nála idősebb rokona, ismerőse, aki teliszájjal szidja a fiatalokat, az új rendszert, és fennen hirdeti a maga kizárólagos igazát – és arra is, hogy amúgy mi az, amit ő maga továbbvitt ezen elődei-ősei ilyen-olyan bölcsességeiből. A magam idősödő fejével ugyanis azt látom, hogy minden nyomorult generáció elkerülhetetlenül beleesik ugyanazon csapdákba (vö. Karthago: Apáink útján), de közben a világ, a történelem is hajlamos ismételni magát, és kajakra megeshet, hogy id. Giæver egyik-másik praktikumra épülő intése a gyermekéhez hamarosan ismét valós alapot kap. Az is világos, hogy annak, hogy adott ember, család, generáció, társadalom mivel és hogyan azonosítja magát, milyen elveket követ, nagyban lehetnek praktikus okai is, túl a különféle divatokon, áramlatokon, új tudományos felfedezéseken.

 

Arról nem is szólva, hogy a könyv persze az elmúlásról is mélázik, meg hogy mit hagyunk magunk után. Ettől még nagyokat lehet nevetni rajta, s azt külön bravúrnak érzem, valahányszor az öregfiú szövegében előkerül valami olyan szó, fogalom, ami nagyon is modern, mai, és inkább illene a fia gondolkodásába, beszédébe, mert annyira jól kifejezi, hogy miközben az idősek jobbára ragaszkodnak a múltbeli dolgokhoz, azért a jelen is beszüremlik az életükbe, és hat rá. Megkockáztatom, ez az a pont, ahol Loe lebukik, hogy valójában korunk egyik legkiválóbb koponyája, egy olyan gondolkodó, aki őrült hülyeségekkel telepakolt, rövid regényekbe csomagol brutálisan kemény és fontos kérdéseket (és különféle válaszokat). Persze tévedhetek is, és ez olyasmi, amit id. Giæver sose mondana (sose mondott volna, isten nyugosztalja) magáról, úgyhogy én is b…hatom. Na, szevasztok.