Markovics Botond (Brandon Hackett): Bionauták

Elég régen olvastam sci-fit. Olyan igazi „sci-fi” sci-fit. Persze volt a tudományos-fantasztikusból leszármazó vagy mellett létező stílusú/kategóriájú regény az olvasmányaim között (például: steampunk), de számomra igazi, ízig-vérig sci-fi nem. Ezért is örültem a lehetőségnek, hogy Markovics Botond új regényét a kezeim közé kaphattam.

 

A hátoldalon az áll, hogy a történet „sodró tempójú. És tényleg, a szerző egy ámokfutásszerű „autós meneküléssel” indítja a könyvet. Az „autó” jelen esetben egy négyéltű jármű, az üldöző pedig egy igencsak nagyra nőtt makrofág (falósejt). Nagyjából ilyen sebességgel hoz képbe bennünket az író; a történetünk az űrben, a Földtől messze, a Sirius A csillag körül keringő bolygó méretű, kőzetbőrrel fedett élőlényen/élőlényben (karneusz) játszódik, amit a Venter család vállaltbirodalma évtizedek óta bányászik. A kinyert húst az emberiség módosabb rétege befalja, az egyéb szervekből/nedvekből kozmetikumok, gyógyszerek, stb. készülnek.

 

Főhősünk – Julia Pollard, híres űrfelfedező – vezeti a karneuszon a húsbányászatot, azonban a Venterek húscsempészettel vádolják és az elszámoltatását tervezik. Yis Venter – másik főhősünk – a család örököse, a „nagy kaland” reményében érkezik ide, mit sem sejtve a család terveiről. Szó szót követ, hogy aztán kb. harminc oldallal később igazán „berúgja a motort” a szerző és elinduljon egy meglehetősen mozgalmas újabb menekülés, ezúttal azonban nem a karneuszból kifelé, hanem befelé az ismeretlenbe. Pontosabban egy „száj” nevű helyre, amiről – amíg hőseink oda nem érnek – semmi konkrétumot nem árul el a szerző.

 

Amíg ki nem derült számomra, hogy mi is ez a száj, addig a lélegzetvételnyi szünetekkel néha megszakított rohanás közben folyamatosan azon járt az agyam, hogy vajon miféle történet kerekedik ki ebből a – egyes ismerőseim szerint meglehetősen bizarr kiindulásból (mármint, hogy bolygó méretű élőlény és mi meg turkálunk benne és megesszük) – történetből. Elsőként Arthur C. Clarke klasszikusa, a Randevú a Rámával jutott eszembe, mert kb. annyit tudnak itt az emberek a karneuszról, mint Clarke-nál a Rámáról. Csak itt az akció dominál. Aztán ahogy haladtam előre a könyvben még a Fantasztikus utazás című 1966-os sci-fi film ugrott be, de mindkét gondolatról nagyon hamar kiderült, hogy enyhén szólva is „kapufa”, nagyon másról van itt voltaképpen szó.

 

Attól függetlenül, hogy nagyon erősen akcióorientált a regény, mégsem lehet okom panaszra az események környezetét leíró részekre. Szinte mozifilmszerűen kel életre a nem túl bizalomgerjesztő „test” minden részlete. De említhetném akár a négyéltű haladását; egy nagy, fogazott vágókorong nyit utat a húsban, miközben fémrudakkal támasztja ki az így keletkező nyílást. A jármű pedig maga után összeszedi a rudakat és az okozott seb – ahogyan egy embernél is – azonnal elkezd beforrni.

 

Nagyon jó arányérzékkel van megáldva a szerző, pont optimális mennyiségű információt kapunk a hőseinket körbevevő világról, nincsenek felesleges túlzások és hiányérzetem sem volt, hogy valami itt hibádzik.

 

Gondolom ebből kitalálható, hogy szerintem Markovics Botond egy nagyon is hihető és működő világot teremtett legújabb regényében. Nem nagyon értek a biológiához, de amennyit tudok az emberi test vagy egy emlősállat „működéséről” az itt hitelesen tud működni a karneusz esetében. Szerintem kijelenthető, hogy tudományos szempontból megállja a helyét a mű.

 

Rohanás ide, akció oda, azért hőseink nem némafilm sztárok és nem is kétdimenziós, papírmasé karakterek. Julia és fogadott lánya Elisha kezdetben elég bizalmatlan Yis irányában – és viszont, hiába is bálványozza az ifjú az űrfelfedezőt –, még minimális információkat sem osztanak meg vele a menekülést illetően. Aztán ahogyan haladnak előre az ismeretlenbe, úgy ébrednek rá, hogy vagy együttműködnek egymással a túlélésük érdekében, vagy együtt fogja el/megemészteni őket a karneusz.

Mindhárom szereplő jelentős változásokon megy keresztül a regény folyamán. Yis kénytelen nagyon gyorsan felnőni és az ideáit suta hajítani, ha életben akar maradni. Elisha ugyan tisztában van azzal, hogy hogyan lehet élni/túlélni egy embernek egy ilyen helyen, de miután kiderül saját maga számára is, hogy honnan származik és kik a szülei, komoly kérdései fogalmazódnak meg emberi mivoltával kapcsolatban. Julia pedig kénytelen azzal a kérdéskörrel (is) szembesülni, hogy mit, kit és mennyit lehet feláldozni a felfedezés oltárán és ezek az áldozatok megérték-e, hogy feláldozásra kerüljenek.

 

Az angolszászoknak van két kifejezése, a „mind-blown” és a vulgárisabb „mindf*ck”. Konkrétan nálam ezek ütöttek be; elsőként a „száj”nál, aztán ahogyan haladt előre a történet a szerző tett róla, hogy még két-három alkalommal „agyeldobás” közeli élményben legyen részem.

 

Az akcióorientáltság miatt, talán visszariadhatnak azok, akik a lassabb, már az olvasás közben is mélyen elgondolkodtató írásokat szeretik. Azt gondolom, hogy miután az ember ennek a műnek a végére ér és hagyja az olvasottakat leülepedni és rendeződni, óhatatlanul is be fognak indulni a szürke kis agysejtjei és napokon keresztül fog a Bionauták történésein rugózni az agya.

 

Egyrészt a szerző komoly etikai kérdéseket feszeget az emberi kizsákmányolásról, a kapitalista kapzsiságról és a morális vakságról. Meddig mehet el egy civilizáció egy másik élőlény kihasználásában a saját kényelme érdekében? Mi történik, ha a természet (jelen esetben egy bolygóméretű entitás) végül benyújtja a számlát?

 

Másrészt – mivel a szerző nem zárta le a történetet – azon fogunk agyalni, hogy miként folytatódik Julia és Yis odüsszeiája? Erre a kérdésre maga a szerző adja meg a választ a kötet végén; még ebben az évben érkezik a lezárás.