Momo, avagy mi történik egy világban, ahol már nemcsak az időnket akarják elvenni, hanem a figyelmünket is?

Kevés olyan könyv van az életemben, amelyhez annyiszor visszatértem volna, mint Michael Ende Momo című regényéhez. Gyerekkorom óta újra és újra leveszem a polcról, és minden olvasáskor találok benne valami újat. Talán azért, mert a világ az elmúlt évtizedekben egyre inkább olyanná vált, amilyennek a német író már 1973-ban megrajzolta a Szürke Urak birodalmát. Éppen ezért vártam egyszerre kíváncsisággal és óvatos fenntartásokkal Christian Ditter új filmadaptációját.

Számomra Momo története elválaszthatatlan az 1986-os filmváltozattól. A Wolfgang Petersen produceri közreműködésével készült alkotás sötét, indusztriális látványvilágával és nyomasztó atmoszférájával egy egész generáció emlékezetébe égett. Nem próbálta megszelídíteni Michael Ende különös világát, hanem hagyta, hogy az a maga egyszerre varázslatos és nyugtalanító formájában hasson. Radost Bokel Momója nem klasszikus mesehős volt. Nem különleges képességekkel vagy látványos tettekkel változtatta meg az emberek életét, hanem azzal, hogy valóban meghallgatta őket. Különösen szép gesztus, hogy Radost Bokel az új film bemutatója előtt maga is megszólalt. Bár elsőre idegenkedett a modernizált megközelítéstől, végül arra jutott, hogy Michael Ende történetének legfontosabb üzenete sértetlen maradt – ezért szerinte érdemes esélyt adni az új feldolgozásnak.

Az új film nem egyszerűen korszerűsíti a történetet, hanem átülteti annak alapgondolatát a digitális korszakba. Már önmagában ez a változtatás is jól mutatja, mennyit alakult a világhoz való viszonyunk az elmúlt fél évszázadban. A könyvben a Szürke Urak finom pszichológiai manipulációval, a hatékonyság ígéretével és az emberek bűntudatára építve lopják el az időt. A filmben viszont egy modern technológiai vállalat formájában jelennek meg, amely egy okoskarkötő segítségével szövi be az emberek életét. Az „elvesztegetett idő” így már nem elvont fogalomként jelenik meg, hanem az állandó online jelenlét és a digitális függőség következményeként.

Momo karakterének legfontosabb tulajdonsága – az a különleges képesség, hogy valóban meghallgatja az embereket – változatlan maradt, ám külseje és környezete is jelentős átalakuláson ment keresztül. Michael Ende regényében Momo fekete hajú, fekete szemű, szurtos, mezítlábas kislány, akinek különös megjelenése is azt jelzi, hogy nem igazodik a világ elvárásaihoz. A filmben Alexa Goodall alakításában Momo megjelenése tudatosan eltávolodik ettől az ikonikus képtől. Hogy ez mennyire szerencsés döntés, arról lehet vitatkozni, de jól illeszkedik a film egészének modernizáló szándékához.

A könyv melegszívű közössége helyett a film már egy jóval széthullottabb, elidegenedett világot mutat meg. Ez különösen jól látszik Momo két legfontosabb barátján. Az eredeti regény bohém mesemondója, Gigi – itt Gino néven – már nem a képzelet szabadságát képviseli, hanem a követőkért és lájkokért élő online személyiségek világát. Az alkotók ezzel pontosan rámutatnak korunk egyik meghatározó jelenségére: ma már nem a történetek, hanem a figyelem vált a legértékesebb árucikké. Beppo, az utcaseprő ugyan továbbra is a türelem és a megfontoltság jelképe, ám alakja jóval kisebb hangsúlyt kap, így a regény egyik legszebb filozófiai rétege is háttérbe szorul.

Ez a szemléletváltás a film vizuális világában is jól tetten érhető. A regény egyforma, arctalan Szürke Urai helyett az új filmben már nők és férfiak egyaránt feltűnnek, ám ettől mit sem veszítenek fenyegető kisugárzásukból. Elegáns, különleges szabású öltözékeik és a hűvös, geometrikus látványvilág inkább egy modern luxusmárka vagy egy technológiai óriásvállalat világát idézik, mintsem a könyv baljós mesevilágát. A változás szerencsére csak korlátozottan érte el Hora mester birodalmát, a Seholház varázslatos hangulata megmaradt. Martin Freeman emberközelibb Hora mestert alakít, Kassziopeia ugyanakkor megőrzi egyik legkedvesebb tulajdonságát: továbbra is a páncélján megjelenő szavakkal vezeti Momót, megőrizve a történet egyik legvarázslatosabb elemét.

Engem egyáltalán nem lep meg, hogy ez a modernizálás megosztotta a nézőket. Sokan hiányolják azt a megfoghatatlan líraiságot és csendet, amely Michael Ende regényét és a régi filmváltozatot is áthatotta. Mások éppen azt értékelik, hogy a történet így a mai gyerekek számára is könnyebben befogadhatóvá válik. A színészi játék mindenesetre sokat tesz azért, hogy ez az egyensúly működjön: Alexa Goodall hiteles Momót formál, míg Martin Freeman és Claes Bang is emlékezetes alakítást nyújt.

A legnagyobb különbség mégis a film lezárásában érhető tetten. Michael Ende regénye csendes, csaknem spirituális utazásként ér véget, ahol a szeretet, a türelem és a jelenlét ereje győzedelmeskedik. Christian Ditter változata ezzel szemben látványosabb és dinamikusabb finálét választ, igazodva a mai családi kalandfilmek ritmusához. A meditatív elmélyülés helyét az akció veszi át, az üzenet pedig közvetlenebbül fogalmazódik meg. Talán éppen azért, mert egy olyan világban élünk, ahol a figyelemért ma már ugyanúgy versenyezni kell, mint az időért.

A film zenei világa tökéletesen illeszkedik ehhez az új megközelítéshez. Fil Eisler dinamikus, nagyzenekari zenéje és a kísérő popzenei elemek – köztük Sam Ryder főcímdala – nem Michael Ende regényének elcsendesedő, meditatív hangulatát idézik meg, hanem inkább a film modernizáló szemléletéhez illeszkednek. A zene hatásosan támogatja a látványos jeleneteket és érzelmi csúcspontokat, még ha közben háttérbe is szorítja a történet filozofikus nyugalmát.

Végső soron ez az új Momo nem a regény egyszerű filmre vitele, hanem újraértelmezése. Olyan feldolgozás, amely hajlandó kompromisszumot kötni az eredeti mű csendjével és mélységével annak érdekében, hogy megszólítsa a digitális korszak közönségét. Lehet vitatkozni azon, hogy ez minden esetben jó döntés volt-e, de egy dolog változatlan maradt: Michael Ende figyelmeztetése, ami ma talán aktuálisabb, mint valaha. A Szürke Urak ugyanis megváltoztak. Már nem szivarfüstbe burkolózó időtolvajokként jelennek meg, hanem algoritmusok, értesítések és képernyők formájában. A kérdés azonban ugyanaz maradt: mire fordítjuk azt a véges időt, amelyet életnek nevezünk? Ha a film után akár csak néhány percre elgondolkodunk ezen, akkor Momo története ismét elérte a célját. Mert valójában nemcsak arról szól, hogyan használjuk fel az időnket, hanem arról is, hogy képesek vagyunk-e még valóban odafigyelni egymásra. Talán ez Michael Ende legfontosabb öröksége: emlékeztet arra, hogy az emberi figyelmet és valódi jelenlétet semmilyen technológia nem képes helyettesíteni.

Lehet, hogy néhány év múlva újra megnézem ezt a filmet, és akkor másként fogok gondolni rá. Abban viszont biztos vagyok, hogy előtte ismét elolvasom Michael Ende regényét, ahogy eddig is újra és újra megtettem. Mert vannak történetek, amelyek nem változnak – csak mi változunk velük együtt.