Főkép

Szabó Imola Juliannát én gyermekkönyv író-rajzolóként ismertem meg tavaly, Szimona sorozata eddigi két kötetét nagyon szeretem. De már jóval régebb óta ír, verset és prózát is, a Kivétel a nincs pedig, ha jól értelmezem, a második verseskötete. (Az elsőt, Lakása ​van bennem címmel, szintén a Jelenkor adta ki, 2019-ben.)

 

A vékony kis könyvről az első benyomásom az volt, hogy milyen szép, még ha külső és belső illusztrációi előre jelzik is, hogy nehéz olvasmány lesz. A négy fejezetbe (le-, ki-, el-, túl-) sorolt költemények leginkább rövid szabadversnek mondhatók, bár tömörségük és mélyre ható tartalmuk miatt, ha formailag nem is, a beléjük sűrített gondolatok miatt haikunak is beillenének.

 

Sok olyan vers van itt, amelynek megértéséhez, átérzéséhez és megéléséhez nőnek kell lenni, de sok olyan is, amihez elég embernek. Szenvedés szülte versek, tragédiákból, veszteségekből, szeretetlenségből lettek. Imola képei, úgy írásban, mint rajzban, jobbára talán elvontak, ritkán direktek, mégis olyan elemi erővel adják át az élményt, a megélteket (és a soha meg nem élteket), hogy abba beleremeg a lélek. Néhány szóval, néhány sorral jelenít meg elmondhatatlan, felfoghatatlan dolgokat, s ha az olvasó esetleg nem is ért mindent, a választott szavak ereje miatt érezni akkor is fogja. S a szavakat mintha úgy válogatta volna össze, ahogy gyermek a kavicsokat a vízparton – ám egyes szavak más versekben, más sorokban, más környezetben újra előkerülnek, s új oldalukat mutatják. Tudom, érzékelem, mennyi fájdalom van ebben a 64 oldalban, mégis elkápráztat, ahogy Imola a szavakat használja.

 

Mondják, hogy az igazi művészet szenvedésből születik, és azt is hallani, hogy a művészet feladata katarzist okozni. Nem tudom, csak szívből remélem, hogy Imolának és akit még beleírt, ezek a versek elhozták azt, de nekem, mint olvasónak amilyen megrázó, annyira felszabadító, gyógyító élmény is olvasni ezt a kötetet. Mert a töréseken keresztül átsüt rajta a fény.