Főkép

Anna Maria van Schurman a kora újkori európai tudományos élet kiemelkedő, ma mégis viszonylag kevéssé ismert polihisztora. Bár a köztudatban gyakran Aletta Jacobs nevét említik az első egyetemi tanulmányokat folytató holland nőként, van Schurman már csaknem két és fél évszázaddal korábban, 1636-ban bekapcsolódhatott az egyetemi oktatásba. Munkássága jóval túlhaladta a korszak női műkedvelésének hagyományos kereteit: teológusként, filozófusként, elismert képzőművészként és nyelvtudósként a korabeli európai értelmiségi hálózat, a Respublica Literaria egyik legismertebb női szereplőjévé vált, miközben logikai alapokon érvelt a nők magasabb szintű oktatáshoz való joga mellett.

 

A család vallási emigránsként élt Németországban, miután a kálvinista nagyszülőknek a vallási üldöztetés elől el kellett hagyniuk Antwerpent. Anna Maria van Schurman 1607. november 5-én született Kölnben Frederik van Schurman és Eva von Harff de Dreiborn harmadik gyermekeként. Édesapja, aki maga is klasszikus műveltséggel rendelkezett, korán felismerte lánya intellektuális és művészeti képességeit, így fiaival együtt humanista oktatásban részesítette. A gyermek négyévesen már olvasott, és tizenegy éves korára latin nyelvű filozófiai szövegeket idézett. Az apa 1623-ban bekövetkezett halála után az özvegy édesanya a gyermekekkel Utrechtben telepedett le, egy a dóm székesegyház mögött található házban, amely évtizedeken át biztosított stabil bázist Anna Maria tudományos munkájához. Az anyagi függetlenséget a család örökölt vagyona garantálta, a fiatal nő pedig korán elhatározta, hogy nem lép házasságra, biztosítva ezzel szellemi autonómiáját és a kutatás szabadságát.

 

A fordulatot az Utrechti Egyetem alapítása hozta el 1636-ban. Van Schurman, aki latin nyelven írt üdvözlő versével hívta fel magára a figyelmet – amelyben burkoltan kritizálta a nők kirekesztését az akadémiai terekből –, a neves teológus, Gisbertus Voetius professzor közbenjárására lehetőséget kapott az előadások látogatására. A korszak egyik első dokumentált női egyetemi hallgatójaként azonban nem kaphatott teljes jogú egyetemi jogállást: a korabeli vallási és társadalmi normák miatt a férfi diákok elől elzárva, egy függönnyel takart fapáholyban kellett helyet foglalnia az előadások alatt. Az egyetemen a klasszikus humán tárgyak mellett elsősorban keleti nyelveket tanult, köztük hébert, arabot, szírt, káldot (a korabeli szóhasználat szerinti arámit) és etiópot, utóbbihoz még saját nyelvtant is összeállított. Élete során mintegy tizennégy nyelvet használt vagy tanulmányozott magas szintű tudományos igénnyel.

 

Ez a rendkívüli nyelvi és teológiai felkészültség tette őt a korabeli Európa egyik legismertebb női értelmiségijévé. Kortársai kivételes tudósként tartották számon: levelezőtársai és látogatói „holland Minervaként”, „utrechti csillagként” vagy „tizedik múzsaként” hivatkoztak rá, utrechti otthona pedig a külföldi diplomaták, tudósok és előkelőségek állandó találkozóhelyévé vált. Van Schurman tudatosan építette és tartotta fenn a kapcsolatot a korszak legnagyobb gondolkodóival, köztük René Descartes-tal vagy Constantijn Huygensszel, bár Descartes részéről ez a viszony inkább tiszteletteljes érdeklődés volt, semmint a nők akadémiai részvételének nyílt támogatása. Ennél is jelentősebb az a páneurópai női tudóshálózat, amelynek meghatározó alakjává vált. Olyan kortárs női intellektusokkal állt kapcsolatban, vagy tekintette őket szellemi társainak, mint Pfalzi Erzsébet hercegnő, Marie de Gournay, Bathsua Makin vagy Birgitte Thott. Ezekben a kapcsolatokban a teológiai viták mellett a nők oktatásának és szellemi lehetőségeinek kérdése is központi témává vált. Van Schurman kiterjedt levelezése ma a kora újkori európai női értelmiségi hálózatok egyik legfontosabb forrásanyagának számít.

 

Tudományos elismertségét módszeres érveléstechnikája alapozta meg. Legfontosabb elméleti műve az 1638-ban Párizsban kalózkiadásban, majd 1641-ben Leidenben hivatalosan is megjelent latin nyelvű értekezése, a Dissertatio de ingenii muliebris ad doctrinam et meliores litteras aptitudine (Értekezés a női elme tudományokra és irodalomra való alkalmasságáról). Ebben a munkájában szigorú skolasztikus logikai szillogizmusokkal érvelt amellett, hogy a nők intellektusa alkalmas a felsőfokú tanulmányokra, és a keresztény nők számára a tudás megszerzése nemcsak megengedett, hanem a bibliai szövegek mélyebb megértése révén az istenhit elmélyítését is szolgálja. Érvelése szerint mindaz, ami tökéletesíti az emberi értelmet, megilleti a nőket is; a tudományoktól való elzárásuk mesterséges társadalmi korlátozás, nem pedig természetes szükségszerűség. Van Schurman ugyanakkor elsősorban a vallásos, művelt és a házassági kötelezettségektől mentes nők tanulmányait tartotta kívánatosnak, így elképzelései továbbra is a kora újkori társadalmi és vallási keretek között maradtak.

 

Ezt a szellemi egyenrangúságot van Schurman nemcsak elméletben hirdette, hanem saját képzőművészeti tevékenységével is demonstrálta. Az olajfestmények mellett a pasztelltechnika korai holland alkalmazói közé tartozott, saját maga által metszett rézkarc-önarcképeit pedig tudatosan csatolta leveleihez és könyveihez. Ezek a képek vizuális névjegyként szolgáltak annak igazolására, hogy egy nő képes egyszerre magas szinten művelni a tudományt és a szépművészeteket. Kalligráfiái és mikrográfiái a humanista műveltség reprezentációjának fontos eszközei voltak: a különböző nyelveken készített minták egyszerre demonstrálták műveltségét és technikai virtuozitását. Grafikai tehetségét a kortárs művészeti közeg is elismerte: gyémánttűvel készített üvegkarcolatai révén 1643-ban az utrechti Szent Lukács művészcéh tiszteletbeli tagjává választották.

 

A látszólagos tudományos és művészeti sikerek ellenére van Schurman az 1660-as évekre mély belső válságba került. Egyrészt fokozatosan kiábrándult a holland református egyházból, amelyet túl intézményesültnek, merevnek és a valódi vallásos áhítattól megfosztottnak látott. Másrészt úgy érezte, hogy a tudóstársadalom részéről felé áradó rajongás gyakran inkább különleges női kivételként kezeli őt, nem pedig teljesen egyenrangú teológusként és gondolkodóként. Ezt a szellemi elmagányosodást tetézte fivére, Johan Godschalk halála, aki korábban kapcsolatba került a radikális vallási reformer Jean de Labadie nézeteivel. Amikor Labadie és kis közössége 1666 után Utrechtben keresett menedéket, van Schurman saját házában fogadta be őket, és a személyes találkozás mély hatást gyakorolt rá. Egyre inkább úgy érezte, hogy a világi tudományok felhalmozása helyett a vallásos elmélyülés és a közösségi vallásgyakorlat felé kell fordulnia.

 

Ez a fordulat 1669-ben vált véglegessé, amikor szakított korábbi humanista és világi kapcsolatrendszerével, eladta házát és könyvtárának egy részét, majd hivatalosan is csatlakozott a labadisták közösségéhez. A csoporttal együtt előbb Amszterdamba, majd a vesztfáliai Herfordba, végül a frízföldi Wieuwerd faluba költözött, miközben korábbi tudóstársai közül többen – köztük Huygens – értetlenül fogadták döntését. A későbbi történetírás egy része ezt a fordulatot hosszú ideig negatív visszavonulásként értelmezte, a modernebb kutatások azonban inkább következetes spirituális döntésként tekintenek rá, amely szervesen illeszkedett a 17. századi protestáns radikalizmus vallási kultúrájába. Ebből az időszakból származik 1673-as önéletrajzi jellegű vallomása, az Eukleria, amelyben korábbi tudományos sikereit a világi hiúság részének tekintette, és a belső vallásos elmélyülés elsőbbsége mellett érvelt.

 

Anna Maria van Schurman 1678. május 4-én hunyt el Wieuwerdben, a labadista közösség viszonylagos elszigeteltségében. Bár neve a nemzetközi populáris kultúrában ma is kevéssé ismert, az irodalom-, művészet- és tudománytörténet a kora újkori női műveltség és tudományos részvétel egyik jelentős előfutáraként tartja számon. Emlékezetének folytonosságát jelzi, hogy az Utrechti Egyetem ma is egy róla elnevezett oktatási központtal ápolja örökségét, Judy Chicago 1979-es The Dinner Party című feminista installációjában pedig önálló terítéket kapott a történelem jelentős női alkotói között.