Főkép

Christine de Pizan a késő középkori európai irodalom és politikai gondolkodás egyik sokat kutatott alakja. Az irodalomtörténeti és történettudományi szakirodalom gyakran az első ismert európai női szerzők egyikeként hivatkozik rá, aki hivatásszerűen, írásaiból tartotta el magát, és akinek munkássága kapcsolódik a korai humanizmus franciaországi megjelenéséhez. Bár az egyetemi oktatásban és a szaktudományos diskurzusokban stabil helyet foglal el, a szélesebb nemzetközi és hazai oktatási kánonban, illetve a tankönyvekben neve ritkábban szerepel a korszak meghatározó férfi szerzői mellett. Munkássága az udvari líra és a politikai filozófia műfaji keretein belül maradt, ugyanakkor tematikai nóvumot hozott a nők társadalmi és erkölcsi megítélésének szisztematikus újragondolásával.

 

Christine 1364-ben született Velencében. Édesapja, Tommaso di Benvenuto da Pizzano, orvos és asztrológus volt, a bolognai tudós elit tagja, akit V. Károly francia király udvari tanácsadónak és asztrológusnak hívott meg Párizsba. A család 1368-ban költözött a francia fővárosba. A forrásokban név szerint nem említett, de a velencei Mondino családból származó édesanya a hagyományos női nevelési elveket követte, és igyekezett lányát a korabeli konvencióknak megfelelő háztartásvezetési ismeretekre korlátozni. Édesapja azonban – miközben édesanyja inkább a hagyományos női nevelést tartotta fontosnak – biztosította Christine számára a szellemi képzést. A királyi könyvtár anyagai révén hozzáférhetett a klasszikus ókori szerzők, a korai olasz humanizmus (így Dante és Petrarca) műveihez, valamint a korabeli jogi és teológiai szövegekhez. 1380-ban házasságot kötött Étienne de Castel udvari jegyzővel; a fennmaradt személyes hangvételű versei alapján ez a kapcsolat kiegyensúlyozott hátteret biztosított intellektuális fejlődéséhez.

 

A viszonylagos anyagi és családi biztonság egy évtizeden belül összeomlott. 1387-ben édesapja, majd 1390-ben egy járvány során férje is életét vesztette. Huszonöt évesen, három gyermekkel és idős édesanyjával magára maradva Christine súlyos anyagi és jogi válságba került. A korabeli jogrendszerben egy egyedülálló nőnek korlátozottak voltak a lehetőségei a vagyon megvédésére, a bírósági perek pedig évekre felemésztették tartalékait. Ebben a helyzetben a megélhetés biztosítására a szellemi munkát választotta: kéziratok másolásának és szerkesztésének felügyeletével kezdett foglalkozni. Bevételeiből a gyermekei mellett a szintén megözvegyült és teljesen elszegényedett édesanyja eltartásáról is gondoskodnia kellett.

 

A kutatások valószínűsítik, hogy idővel saját másolóműhelyt (scriptoriumot) vezetett, ahol maga felügyelte a szövegek sokszorosítását és a miniatúrák elkészítését. Mecénásai közé tartozott többek között Merész Fülöp burgundi herceg, Orléans-i Lajos, valamint VI. Károly király felesége, Bajor Izabella is. Ezt a radikális életútváltást és a családfői szerep kényszerű átvételét Christine később, 1403-ban megjelent Le Livre de la mutation de fortune című poémájában a társadalmi szerep allegorikus átalakulásaként fogalmazta meg, ahol a Szerencse istennője férfivá formálta őt, hogy képes legyen helytállni a korabeli jogi és gazdasági térben.

 

Bár az utókor elsősorban politikai és védelmező iratait emeli ki, Christine saját korában az 1399 és 1402 között keletkezett Epistre Othea (Othea levele) című mitológiai-nevelési művével érte el a legnagyobb közönségsikert, amely több mint negyvenöt késő középkori kéziratmásolatban maradt fenn. Irodalmi és filozófiai tevékenységének másik, sokat hivatkozott szakasza azonban az úgynevezett Querelle des Femmes (A nők vitája) nevű szellemi vitához köthető. 1401-ben Christine nyilvános vitát kezdeményezett Jean de Meung népszerű műve, a Rózsaregény (Roman de la Rose) nőgyűlölő és cinikus passzusai ellen. A királyi kancellárnak és udvari tisztviselőknek küldött leveleiben a korszak skolasztikus érveléstechnikáját használva cáfolta azokat a téziseit, amelyek a nőket morálisan és intellektuálisan alsóbbrendű lényekként ábrázolták.

 

E vita folyományaként született meg 1405-ben legismertebb műve, A hölgyek városa (Le Livre de la Cité des Dames), amely a korai humanista irodalom egyik fontos dokumentuma. A mű allegorikus keretben jelenik meg: a narrátort meglátogatja a három erény (az Értelem, az Igazságosság és a Méltányosság), akik arra utasítják, hogy építsen egy képzeletbeli, megerősített várost a történelem kiváló női alakjai számára. Christine a korszak bevett példázatainak sémáit követte, de racionális és pedagógiai érvekkel igyekezett bizonyítani, hogy a nők feltételezett intellektuális alacsonyabbrendűsége nem természetes adottság, hanem az oktatásból és a nyilvános térből való kirekesztés közvetlen következménye.

 

Munkássága nem korlátozódott a női szerepek tárgyalására. A hölgyek városa után megírta A hölgyek kincsestára (Le Livre des trois vertus) című gyakorlati útmutatót, majd politikai és hadtudományi értekezéseket is publikált. Az 1410-ben megjelent A fegyverek és a lovagság könyve (Le Livre des faits d'armes et de chevalerie) a nemzetközi jog és a hadviselés szabályainak korai összegzése, amely az ókori Vegetius munkájára épült, de a korabeli francia viszonyokra alkalmazta a szabályokat.

 

Franciaország politikai helyzetének romlása, a százéves háború pusztításai és a burgundiak párizsi bevonulása (1418) miatt Christine elhagyta a fővárost, és feltehetően a poissy-i dominikánus kolostorba vonult vissza. Utolsó ismert művét, a Ditié de Jehanne d'Arc című poémát 1429-ben írta, amely az első kortárs irodalmi reflexió Jeanne d’Arc győzelmeire. Christine de Pizan halálának pontos dátuma nem ismert, a források alapján 1430 körül hunyt el Poissy-ban.

 

Christine de Pizan életműve a 19. század végétől vált a rendszerszintű irodalomtörténeti kutatások alapjává. Nyugati nyelvterületen Mathilde Laigle 1912-es monográfiája határozta meg a modern textológiai kutatások irányát, míg az angolszász tudományosságban Charity Cannon Willard 1984-es átfogó biográfiája (Christine de Pizan: Her Life and Works) mutatta be részletesen a szerző udvari és gazdasági kapcsolatait. A kortárs irodalomelméletben és a történettudományban ma már a korai humanizmus autonóm alkotójaként elemzik, akinek szöveggondozói és kiadói tevékenysége könyv- és technikatörténeti szempontból is forrásértékű. Ennek legfontosabb tárgyi bizonyítéka a British Library-ben őrzött, 1414-es Harley MS 4431 jelzetű kódex (The Queen's Manuscript), amely Christine közvetlen felügyelete alatt készült, és amelynek miniatúrái a legismertebb korabeli szerzőábrázolások közé tartoznak.

 

Munkássága a képzőművészetben is hivatkozási ponttá vált. Judy Chicago 1979-es, The Dinner Party című feminista installációjában Christine de Pizan egyike annak a 39 történelmi alaknak, akik önálló terítéket kaptak a művészeti projektben. Életéről és A hölgyek városa című művéről több francia televíziós dokumentumfilm és rádiós hangjáték is készült (köztük a France Culture oktatási sorozatai), amelyek elsősorban a középkori kéziratmásoló műhelyének működésére és politikai levelezésére fókuszálnak. Bár Franciaországban egyetemi kutatócsoportok viselik a nevét, a nemzetközi és a hazai populáris kultúrában a mai napig a kevésbé ismert, a tankönyvek margóján maradt szerzők közé tartozik.