Főkép

A klímakutatók és környezetvédők évtizedek óta kongatják a vészharangokat: ha nem változtatunk a nyugati civilizáció mindent felfaló szemléletén és életmódján, akkor hamarosan bajban leszünk. A környezetvédelmi mozgalom egyik sarokköve Rachel Carson ikonikus könyve, a Néma tavasz volt, melyben a szerző a kontrollálatlan vegyszerhasználat végzetes következményeire hívta fel a figyelmet. A könyv 1962-ben (magyarul először 1994-ben) jelent meg. Az első kiadás óta eltelt 64 év, és bár a természet- és környezetvédők száma megsokszorozódott, valamint jogszabályi szinten is sok előrelépés történt, még mindig úgy néz ki, hogy teljes erővel robogunk a szakadék felé. A „fenntarthatóság”, „fenntartható fejlődés” és „zöld gazdaság” hívószavak mellett egyre gyakrabban találkozunk az összeomlás fogalmával is. Egyre többen hangoztatják azt, hogy talán már nemcsak abban kéne reménykedni, hogy majd valamilyen csodálatos módon minden jóra fordul – a tömegek (mind a magánszemélyek, mind a kormányok, sőt, még a cégek is) majd hirtelen észhez térnek, a technológia majd megment minket. Lehet, hogy az összeomlást már nem lehet elkerülni. Lehet, hogy már el is kezdődött.

 

Az összeomlás ugyanis nem feltétlenül egy pontszerű esemény, például egy atomháború vagy egy világméretű katasztrófa. A szerzők és más elemzők szerint nagyobb a valószínűsége annak, hogy egy hosszan elhúzódó hanyatlásra számíthatunk, ami a korábban megszokott környezeti feltételek és társadalmi rend felborulásával jár. Természetesen a konkrét láncolatok tekintetében számos forgatókönyv létezik – a science fiction irodalomban járatos olvasók minden bizonnyal fel is tudnak sorolni párat. Az Egy másik világvége azonban nem tudományos fantasztikus irodalom. Pablo Servigne, Raphaël Stevens és Gauthier Chapelle egymástól viszonylag távol álló (bár az ökológiához köthető) területeken kutatnak, azonban összeköti őket az a meggyőződés, hogy a következő időszakban gyökeres változtatásokra van szükség az életünkben. Céljukat jól összefoglalja a könyv alcíme: Élni az összeomlásban.

 

A szerzők ugyanis azok közé tartoznak, akik szerint jelen pillanatban már önámítás azzal nyugtatni magunkat, hogy „majd minden rendbe jön” és „visszatér a régi kerékvágásba”. A klímaváltozáshoz kapcsolódó válsághelyzetek már a mindennapok során is jelentkeznek az életben – és nem csak a messzi Indiában vagy Afrikában okoznak fennakadásokat, hanem a saját bőrünkön is érezzük őket. Servigne, Stevens és Chapelle amellett érvelnek, hogy ez nem ok sem a pánikra, sem a nihilizmusra. Az viszont nagyon fontos lenne, hogy újragondoljuk – egyénként és társadalomként is –, hogy mit tartunk fontosnak, és milyen szellemben igyekszünk felkészülni az elkövetkező időszakra. A szerzők túllépnek a klasszikus tudományos ismeretterjesztésben megszokott rideg, racionális kereteken, és felhívják a figyelmet egy sor olyan témára, amelyek az akadémiai világban sokszor tabunak számítanak.

 

A könyv a bevezetést követően három nagy szakaszra oszlik. Az elsőben főként az érzelmek és a megfelelő kommunikáció fontosságáról olvashatunk. Mit kezdjünk a klímaváltozással kapcsolatos negatív érzelmekkel – a tagadással, a haraggal, a kétségbeeséssel, a tehetetlenség érzésével? Hogyan beszéljünk azokkal, akik elutasítják a helyzet komolyságát, vagy éppen minden reményt feladva depresszióba süppedtek? Egyáltalán, mi a célravezető hozzáállás egy ilyen sokváltozós, bizonytalan helyzethez? Hogy gondoljunk a jövőre?

 

A második részben előtérbe kerül az átalakulás gondolata: a szerzők szerint meg kell változtatnunk a minket körülvevő világhoz való hozzáállásunkat, ha egy élhető jövőt (és jelent) szeretnénk kialakítani. Ebbe beletartozik a tudományok – főként a természettudományok – megújulásának szükségessége, de beletartozik az is, hogy nyitottabbak legyünk másfajta világképek elképzeléseire is, mint amiben most élünk. Itt nem feltétlenül a hitvilágra kell gondolni, sokkal inkább a modern ipari társadalmat a gyökeréig átható paradigmára: az örök növekedés illúziójára. Új narratívákra van szükségünk, amelyek segítenek újraértelmezni a világot, és benne a helyünket.

 

A harmadik rész az emberi kapcsolatokról szól – a kapcsolatról saját magunkkal, egymással, és a minket körülvevő nem emberi lényekkel. Egyre több kutatás mutatja ki, hogy számos mentális betegség hátterében ezeknek a kapcsolatoknak a szétzilálódása, megszűnése áll, s bár visszaépítésük nem mindig egyszerű, mindenféleképpen fontos ezzel a témával foglalkozni.

 

A könyv hangvétele és témaválasztása az akadémiai körökben elfogadottakhoz képest meglehetősen provokatív, ami számomra üdítően hatott, hiszen számos, a zöld mozgalom által régóta hangoztatott állítást olvashattam kutatási eredményekkel, forrásokkal alátámasztva. Minden bizonnyal lesznek olyanok, akik – főleg az utolsó fejezetek környékén – bosszúsan a sarokba hajítják majd a könyvet. De ehelyett érdemes a felvetett témákra fókuszálni, hiszen rengeteg gondolatébresztő kérdés, kutatás, vélemény került a könyv lapjaira, amelyek akkor is izgalmasak lehetnek, ha olvasóként nem is értünk egyet mindegyikkel.