A csend és a magány szabadsága – May Sarton világa

Bár neve elsősorban az irodalmi körökben cseng ismerősen, élete és szemléletmódja szorosan kapcsolódik a képzőművészethez: a magányt, a fényt és a kertet úgy kezelte, mint egy festő a vásznat. Története a belső szabadság és az önként vállalt elszigeteltség himnusza.

 

Vannak alkotók, akiknek nem a zajos siker, hanem a csend a valódi életeleme. May Sarton 1912. május 3-án született a belgiumi Wondelgemben, kivételes szellemi örökségű családba. Édesapja, George Sarton, a modern tudománytörténet egyik megalapozója és a Harvard elismert professzora volt, édesanyja, Mabel Elwes pedig tehetséges angol iparművész. Szülei rajongásig szerették, de magas elvárásokat is támasztottak vele szemben, ami egész életére hatott: tőlük örökölte a munka iránti szinte vallásos fegyelmet és az esztétikum iránti érzékenységet.

 

Gyermekkorát meghatározta a háború elől való menekülés: 1914-ben, az utolsó pillanatban, vagyonuk és kutatási anyagaik jelentős részét hátrahagyva hagyták el Belgiumot a német invázió elől, majd Anglián keresztül érkeztek az Egyesült Államokba. Cambridge-ben nőtt fel, ahol a Shady Hill School progresszív szellemisége formálta gondolkodását. Bár kiváló tanuló volt, tizenhét évesen fellázadt a tudományos pálya ellen, és New Yorkba ment, hogy Eva Le Gallienne színtársulatában tanuljon színészetet.

 

A harmincas években visszatért Európába, és ez az időszak vált szellemi fejlődésének egyik meghatározó szakaszává. Párizsban és Londonban jelentős gondolkodókkal és művészekkel került kapcsolatba. Ismeretséget kötött Virginia Woolffal, akinek alkotói fegyelme és törékeny zsenialitása maradandó példaképpé vált számára. Londoni évei alatt Julian Huxley és felesége, Juliette Huxley otthonukba fogadták, ahol olyan kritikusokkal és gondolkodókkal találkozott, mint Basil de Sélincourt vagy S. S. Koteliansky.

 

Párizsban Lugné-Poe egyengette útját, miközben az avantgárd művészek és Elizabeth Bowen bátorítása segítette írói hangjának megtalálásában. „Európa tanított meg arra, hogy a kultúra nem csupán tudás, hanem levegő, amit belélegzünk” – írta később. Ekkor kezdte fokozatosan felvállalni önmagát: bár több mély kapcsolata volt férfiakkal, legfontosabb érzelmi és szellemi kötődéseit nőkkel alakította ki. Leghosszabb kapcsolata Judith Matlackkal volt, akit „fehér házasságának” nevezett, és akivel Wellesley-ben osztotta meg az otthonát.

 

1965-ben megjelent Mrs. Stevens Hears the Mermaids Singing című regényével a korai amerikai irodalomban az elsők között beszélt nyíltan a női homoszexualitásról és a női alkotóerőről. Nem akart aktivista lenni, az igazságot kereste, ami miatt gyakran kívülállónak érezte magát. A feminista gondolkodás később fontos előfutárként tekintett rá, ő azonban óvakodott a skatulyáktól. Számára a feminizmus nem jelszavakban, hanem a női alkotói függetlenség kivívásában és a női tapasztalat – szerelem, intimitás, szellemi társulás – méltóságteljes bemutatásában nyilvánult meg.

 

Pályafutása során Sarton kettős helyzetben élt: miközben olvasók ezrei találtak vigaszt naplóiban és személyes hangvételű írásaiban, a kritika gyakran hűvösen viszonyult hozzá. Stílusát sokszor „túl érzelmesnek” vagy „túl nőiesnek” bélyegezték, ami akkoriban a szakmai leértékelés egyik formája volt. Ezek a visszajelzések mélyen érintették, ugyanakkor éppen kívülálló helyzete tette lehetővé, hogy megőrizze független hangját és közvetlen kapcsolatát olvasóival. Úgy vélte, a sebezhetőség az önismeret egyik forrása. „Aki nem meri vállalni a magányt, az soha nem tudja meg, ki is ő valójában” – írta. Számára a magány nem elszigeteltség, hanem „nyitott ház”, a belső szabadság tere volt.

 

Az ötvenes évektől tudatosan vonult vissza a városi zajtól. Előbb a New Hampshire állambeli Nelsonban vásárolt házat, majd az 1970-es évek elején Maine államba költözött, a tengerparti Wild Gables otthonába. Itt vált azzá a „remetévé”, akit olvasók ezrei követtek naplóin keresztül, amelyekben a magányt nem ürességként, hanem termékeny állapotként mutatta be. Nem volt könnyű természet: barátai gyakran említették követelőző szeretetét és hirtelen hangulatváltozásait, ő maga is írt arról, hogy a magány belső küzdelmekkel jár.

 

Évtizedeken át élt visszavonultan, ahol a kertészkedést és a virágok elrendezését ugyanúgy alkotásnak tekintette, mint az írást. Naplóiban hangsúlyozta, hogy a magány nem az emberi kapcsolatok tagadása, hanem az alkotáshoz szükséges belső tér megteremtése. A szépség és a rend tudatos megteremtése – akár egyetlen virág elhelyezése vagy a fény megfigyelése – számára az egyensúly eszköze volt. Az otthon így nem puszta hely, hanem az önmagunkkal való együttélés tere lett.

 

Utolsó éveit súlyos betegségek árnyékolták be. 1986-ban agyvérzést kapott, majd mellrákkal diagnosztizálták, de az alkotást nem hagyta abba: amikor nem tudott írni, diktafonra rögzítette gondolatait. Késői feljegyzéseiben a betegséget új tapasztalati dimenzióként értelmezte. 1995. július 16-án hunyt el Maine államban, hamvait kívánsága szerint a New Hampshire-i Nelson temetőjében helyezték örök nyugalomra.

 

Sarton rendkívül termékeny alkotó volt: életműve 53 kötetet foglal magában, köztük 19 regényt, 17 verseskötetet, 15 esszé- és naplógyűjteményt, valamint gyermekkönyveket, színdarabokat és forgatókönyveket. Művészetének középpontjában a magány etikája, a női alkotóerő, az öregedés méltósága, az emberi kapcsolatok törékenysége és a természet ritmusa állt. A hétköznapi cselekvések – kertészkedés, virágelhelyezés – írásaiban szimbolikus jelentést kaptak: a külső rend a belső fegyelem tükre lett.

 

Késői naplói az öregedés egyik legőszintébb irodalmi lenyomatai. Nem szépítette a hanyatlást, hanem annak teljes tapasztalatát próbálta megragadni. Az öregedést az élet letisztuló szakaszaként értelmezte, ahol a hangsúly a létezés alapvető, tisztább formáira kerül. Írásai hatást gyakoroltak a későbbi memoárirodalomra és mindazokra az alkotókra, akik az elcsendesedésben és a visszavonulásban kerestek alkotói és egzisztenciális lehetőséget. Műveit gyakran a „slow living” gondolkodás irodalmi előfutáraként is említik.

 

May Sarton életműve és őszinte hangja több alkotót és olvasót is megihletett, így alakja nemcsak műveiben, hanem dokumentumfilmekben és életrajzi feldolgozásokban is tovább él. Az utókor számára fontos forrás a World of Light: A Portrait of May Sarton című dokumentumfilm, amelyben az írónő maga beszél életéről, a magányról és az alkotói folyamatról Maine-i otthonában. Irodalmi örökségét részletesen elemzi Margot Peters May Sarton: A Biography című életrajza, amely a szerző életének személyes és szakmai ellentmondásait is bemutatja. Emellett levelezésének több válogatása is megjelent, köztük a Selected Letters, amelyek betekintést nyújtanak szellemi és személyes kapcsolatrendszerébe.

 

Magyarországi ismertsége továbbra is korlátozott. Egyetlen önálló kötete jelent meg: Az egy macska naplója (The Fur Person), amely 2005-ben az Európa Könyvkiadónál látott napvilágot Szász Imre fordításában. Versei főként antológiákban jelentek meg, köztük az Éneklő narancshéj című kötetben, ahol Gergely Ágnes és Tóth Krisztina fordításában is olvashatók. Bár főbb művei – például a Journal of a Solitude vagy a Mrs. Stevens Hears the Mermaids Singing – magyarul még nem jelentek meg, Sarton szellemisége így is jelen van a kortárs magyar női irodalom és az elmélyült naplóirodalom recepciójában.