Találkozás a Buddhával

Időről időre érkezik egy újabb film, mely a buddhizmus valamelyik ágával, valamely fontosabb személyiségével foglalkozik. A Londonban élő György-Kessler Márta rendező-forgatókönyvíró független filmje is ebbe a sorba illik.

A Találkozás a Buddhával a tibeti buddhizmus karma kagyü nevű vonaláról szól, de két külön történetszállal, melyek aztán összefonódnak. A film plakátján látható ember, a 16. Karmapa (1924-1981) volt a karma kagyü vonal vezetője, s ő is azok között volt, akik Tibet kínai megszállásakor kénytelenek voltak elmenekülni az országból. Egy ponton felismerte, hogy ahhoz, hogy a dharma, vagyis a buddhista tanítás fennmaradjon, el kell vinni nyugatra, hiszen keleten hanyatlásnak indult.

Bármily nagy és jelentős szereplője is azonban ő a filmnek, biztos vagyok benne, hogy a nyugati nézők közül sokkal többen ismerik a másik „főszereplőt”, Láma Ole Nydahlt, aki dán (és hippi) létére lett a tibeti buddhizmus nyugati elterjesztésének kulcsfigurája. 1969-ben, a tudat tágítását, a láthatón túlmutató megtapasztalásokat kereső hippiként jutott el Nepálba a feleségével, Hannah-val, s ott találkozott a Karmapával. Aki meglátta bennük a félelmet nem ismerő, kitartó és lojális társakat, akik segítségével véghezvihette, amire vallása, filozófiája megmentéséhez szükség volt.

A film elsősorban archív felvételekre épít, melyek száma nyilván gyarapodott az idő teltével és a tibeti buddhizmus nyugati terjedésével. Ezen anyagok egy része nem lenne elég jó minőségű a mozivászonhoz, csakhogy ez egy dokumentumfilm, így belefér. Mindezt rajzolt animációk is gazdagítják, főleg a tibeti buddhizmus illetve Karmapa múltja kapcsán. És vannak animált archív fotók is, amelyek ebben a formában sajnos nagyon úgy hatnak, mintha mesterséges intelligenciára bízták volna a munkát, és ezt nem érzem túl szerencsésnek.

Nem tudom, érheti-e kritika a filmet amiatt, hogy nem magyaráz el egy csomó mindent. 144 perces hossza ellenére egy pillanatnyi szünetet sem tart, valóban dokumentarista módra rengeteg információt ad át és történést mesél el, mintegy azt a buddhista felfogást képviselve, hogy az időnk véges, minden pillanatát meg kell élni, és kihasználni a gyakorlásra, a jót tevésre. Viszont a buddhista alapokat nem igazán világítja meg. Nem magyarázza meg, mi is pontosan a tibeti buddhizmus, azon belül a karma kagyü, miért ilyen rikítóan színes és rituálékkal teli ez az irányzat, szemben mondjuk a zen buddhizmus minimalizmusával. Nem tudjuk meg, pontosan ki-mi is az a Karmapa, és hogy kellene a személyét értelmezni mondjuk a mindenki által ismert Dalai Lámához mérten (akiről itt szó sem esik). Még Ole és Hannah is szinte csak „belecsöppen” a történetbe illetve a filmbe, bár aztán az ő szerepüket jobban elmagyarázzák. Magam mindezt nem érzem hibának, sőt, fura is lett volna, ha a készítők „úgy tesznek”, mintha mindent el lehetne magyarázni egy dokumentumfilm keretei között. Akinek felkelti az érdeklődését, csomó irányban tájékozódhat tovább, s ha például „szórakoztatóbb” filmélményre vágyna, arra ott a buddhista gyorstalpalóként is felfogható A kis Buddha, netán a dalai láma életéről (is) szóló Hét év Tibetben.

Márta nyilván nem filmezhette végig az évtizedeket, amelyeket a filmje átölel, de némi utánajárással kiderül, hogy maga is Ole és Hannah Nydahl tanítványa volt. Annál inkább elismerésre méltó, ahogy a történetet (s különösen néhány főbb szereplőjének elhunytát) elmeséli. Természetesen vannak felkavaró, megindító, akár megmosolyogtató, tehát érzelmes pillanatai a filmnek, de ezeket is jó ízléssel mutatja be, végig megmaradva, ha nem is távolságtartónak, de dokumentaristának. Épp ezért gondolom, hogy amennyire nem igyekszik direkte buddhista tanításokat adni a film, annyira erős az élő, megtörtént példa, amelyet a szereplői állítanak a néző elé. Lehet, nem magyarázza meg senki, miért pont az együttérzés olyan fontos a buddhizmusban, és mit jelent egy csomó dolog, amit mondanak és amit a képeken látunk – de az az együttérzés, sőt szeretet és öröm, amit ezek az emberek a világba hoztak, nagyon is átjön. Ezért amikor a film egyik legfájdalmasabb pontján Láma Ole azt mondja, legyünk hálásak, hogy élünk, azt vallástól, világnézettől függetlenül minden néző érteni és érezni fogja.

Maga Ole Nydahl májusban, a film magyarországi premierje előtti hónapban hunyt el. Ez természetesen újabb, külön réteget tesz hozzá a filmélményhez. Melyért leginkább hálát érzek. Valószínű, hogy minden vallásban (és a vallásnélküliek között is) vannak emberek, akik tényleg jót cselekszenek, akik képesek tiszteletben tartani a másik embert, a másik élőlényt is. De nem úgy tűnik, hogy velük van tele a bolygó, épp ellenkezőleg. Úgyhogy mindig öröm, ha az ember bármilyen formában találkozik ilyenekkel, hívják bár Buddhának, Lámának vagy akár csak Kovács Jánosnak.