Főkép

Láma Ole Nydahl napjaink egyik legismertebb és legsikeresebb buddhista tanítója, írója. Amikor még jószerével mit sem tudtam a buddhizmusról, furcsának találtam, hogy egy dán férfiú ekkora ember lehet egy olyan vallásban, amely nyugati szemmel nézve legalábbis egzotikus, és nagyon távol-keleti. Mióta elkezdett érdekelni a buddhizmus, már rájöttem, hogy messze nem egy dán láma a legfurcsább lény vagy dolog a világon, ennek ellenére a Gyémánt Út (avagy vadzsrajána, tantrajána) buddhizmus oly sokak által kedvelt neves alakjától eddig mit sem olvastam.

 

Ahogy a könyv fülszövege is írja (s ez már szinte közhelyszámba megy), nyugaton, ahova ilyen szempontból Magyarország is tartozik, a halál kérdése tabunak számít. Nem tudunk vele mit kezdeni, nem tudjuk kezelni, és nem tudunk rá felkészülni sem. Szabadságunkban áll abban hinni, amiben jólesik, de a legtöbbünk nem érzi úgy, hogy biztosan tudná, mi vár rá. De bármit higgyen is az ember, a halálban mind egyenlőek vagyunk. Biztosan meghalunk, és nem tudhatjuk, mikor és hogyan.

 

Láma Ole könyve számomra elsősorban azért értékes, mert minden buddhista vonatkozása mellett is rengeteg olyan bölcsességet, tapasztalatot, útmutatást és tanácsot ad át, amely bárkinek hasznára válhat. Hiszen ha abban hisz is az ember, hogy a halált a semmi követi, akkor sem mindegy, hogyan éli meg a haldoklást – és hogyan készül fel rá. Még ha nem is hisz valaki a karmában, vagy egy, az életét megítélő istenben, emberhez méltó életet ő is élhet. Mindezek tekintetében van mit tanulni Láma Ole könyvéből. Persze sok olyasmin is át kell rágnia magát az olvasónak, amit a laikus nyugati ember legjobb esetben is fantasztikusnak talál, valamint megannyi furcsán hangzó tibeti és szanszkrit kifejezésen. Úgy gondolom, Láma Ole, lévén európai, a „földijei” számára érthetőbben, világosabban tudja elmagyarázni mindezen tanításokat, mint egy távol-keleti mester tenné. Így sem könnyű olvasmány ez, de ha az ember elkapja a fonalat, akkor végig tudja venni, és biztos vagyok benne, hogy épülésére szolgál.

 

Azzal együtt is, hogy Láma Ole Nydahl sem különbözik a többi, általam korábban olvasott buddhista írótól abban, hogy az általa képviselt vonalat helyezi előtérbe, és állítja be a legjobbnak. Példul Gánti Bence könyve egyértelműen a szerző által követett hinajána (Kis Út) buddhizmust tartja a leginkább üdvösnek (melynek a lényege az egyéni megvilágosodás, melyhez kemény meditációkon át vezet a nyílegyenes út), ezzel szemben Láma Ole a mahajána buddhizmusból kialakult, de a tibeti sámánisztikus-mágikus elemekkel vegyített vadzsrajánát képviseli, melynek látványos külsőségei és hol varázslatos, hol félelmetes kellékei, szertartásai mögött az egyik lényeg a bódhiszattva út, vagyis a minden érzőlény megsegítéséért történő megvilágosodás.

 

Láma Ole többek között a phova nevű gyakorlat átadója is. Ennek lényege a tudatosan átélt halál – s épp úgy végezhető magunkért, a halálra való felkészülés illetve haldoklás közben, mint haldokló vagy épp elhunyt családtagjainkért, barátainkért. Megértem, ha valakinek ez, és a kötetben olvasható további csodálatos, nyugati fejjel nehezen hihető dolgok megfekszik a gyomrát, de hangsúlyozom, hogy a könyv még nekik is sokat adhat, hiszen végeredményben nem „csak” halni, haldokolni, de élni is tanít. Arra emlékeztet, hogy bármiben higgyünk is, addig tudunk tenni valamit a dolgaink és önmagunk és mások javára, jobbátételére, amíg élünk, és hogy élni, embernek lenni kivételes esély minderre. Arra is emlékeztet azonban, hogy: „Bármely formában tesszük magunkévá a bölcsességet – egy tanító példáján, könyveken vagy előadásokon keresztül –, a tanítások és meditációk rendszeres alkalmazása nélkül nem sok minden változik. A nem hasznosított tudás olyan, mint egy térkép. Rámutathat az útra és rálátást adhat, de haladni nem fog helyettünk.”