Főkép

Kicsit meglepett, hogy a Ciceró Könyvstúdió, alig egy évvel Edward Ross Képregény lépésről lépésre című képregénye után egy újabb olyan kötettel jelentkezik, mely a fiatalabb korosztályoknak igyekszik megmutatni a képregény erényeit és azt, hogyan kell képregényt készíteni. Már csak azért is, mert a magától értetődő hasonlóságok mellett még olyan szinten is vannak párhuzamok, hogy például mindkét kötet maximálisan politikailag korrekt, s hogy mást ne mondjak, mindkettőben akad fejkendőt viselő, közel-keleti származású női szereplő. Nem mintha ez baj lenne, csak meglepett egy kicsit. De valójában jó, hogy két hasonló kötet is van a piacon. Van helyük, és ahogy elnézem a képregényes, illetve mangás-animés rendezvények látogatottságát, igény is van rájuk.

 

Az én szemszögemből a Képregényesek Klubjának legfőbb vonzerejét azonban az alkotók adják, különösen Scott McCloud. Raina Telgemeiertől is olvasható magyarul több nagy sikerű, díjnyertes képregény, de azokhoz még nem volt szerencsém. Ellenben McCloud az egész képregényes médium egyik alapvető figurája. Edward Ross kötetéről szólva is említettem az ő egyik alapművét, A képregény mesterségét, s az, akárcsak A képregény felfedezése, tényleg tökéletes bevezető a képregény bámulatos világába. A gond csak az velük, hogy 18-19 éve jelentek meg utoljára magyarul, ha felbukkan is egy-egy példány belőlük, aranyáron adják, de meg nem is kimondottan gyerekeknek szólnak. A Képregényesek Klubja viszont de.

 

Ennek megfelelően színes, vicces, jól követhető ez a kötet. A képi világa, stílusa közelebb van Raináéhoz, már csak azért is, mert Scott említett könyvei fekete-fehérek, de azért az ő jellegzetes fogásait is könnyen tetten érhetjük a könyvet lapozgatva. A szöveg is a rá jellemző letisztult, könnyen érthető stílusban íródott. Nyilván a képregény kreatív lehetőségeinek tárházából is jócskán merít a két szerző, és a vidám pillanatok és a képregényezés trükkjei mellett akad némi, érzékenyítőnek is mondható, komolyabb részlet is. Melyeket mégsem érzek erőltetettnek, már csak azért sem, mert mint a legtöbb művészetben, a képregények esetében is gyakori, hogy adott művész a saját vagy mások negatív élményeiből, sebeiből-fájdalmaiból merít, mikor megírja vagy -rajzolja a maga (kitalált vagy valós) történetét. Arról nem is szólva, hogy bár manapság sokkal jobban benne van a közbeszédben az, hogy mennyi különféle trauma, stressz érheti a gyerekeket, régebben sem volt ezekből kevesebb, legfeljebb egy részük másmilyen volt, ill. sokkal kevésbé kerültek szóba. És igen, jobb ezekről beszélni, jobb ezeket kiírni-rajzolni magunkból.

 

Ahogy Ross könyvét, ezt is szívből ajánlom minden gyereknek, onnantól fogva, hogy tud már valamennyire rajzolni és/vagy írni, függetlenül attól, hogy olvas-e egyáltalán képregényeket. A képzelőerő, a kreativitás kipróbálásának, fejlesztésének egyik legjobb terepe a képregény, és aki követi a Képregényesek Klubjában leírtakat, annak valószínűleg a szereplőkhöz hasonló csodajó élményekben lesz része. És igen, természetesen „idősebbek is elkezdhetik”.