Tóth Krisztina: Kánkán az üvegpadlón

Bár nem a legeladhatóbb szépirodalmi műfaj, de szép számmal vannak még most is olyan szerzőink, akik évről évre öregbítik a magyar novella hírnevét. Igaz, hogy hozzám közelebb állnak az olyan karcosabb írók, mint Jászberényi Sándor vagy Szöllősi Mátyás, de ha meghallom Tóth Krisztina nevét, akkor rögtön a magas színvonal, a megbízhatóság és a szociális érzékenység jut eszembe.

 

Tóth Krisztina azon kevés szerzők közé tartozik, akiknél szinte teljesen mindegy, hogy verset, tárcát vagy novellát veszünk kézbe: a hang azonnal felismerhető. Már néhány mondat után tudni lehet, hogy ő beszél hozzánk. Nem a nagy gesztusok, nem a látványos cselekményfordulatok érdeklik, hanem azok az apró repedések, amelyek a hétköznapok felszíne alatt húzódnak. Azok a pillanatok, amikor egy ember élete észrevétlenül kibillen a megszokott medréből, vagy amikor egy jelentéktelennek tűnő esemény váratlanul megvilágít valami lényegeset önmagunkról.

 

A Kánkán az üvegpadlón novellái is ezt a világot járják körül. A kötet szereplői többnyire hétköznapi emberek: nyugdíjasok, gyerekek, magányos felnőttek, családok, akik látszólag semmiben sem különböznek tőlünk. Tóth Krisztina azonban kivételes érzékkel találja meg bennük azt a részletet, amely egyszerre teszi őket egyedivé és általánosan emberivé. Egy leesett műanyag varjú, egy postai várakozás, egy családi emlék vagy egy véletlen találkozás elegendő ahhoz, hogy feltáruljanak a magány, az öregedés, a kiszolgáltatottság vagy éppen a szeretet különböző arcai.

 

„Azt iszonyúan sajnálom, hogy nem fürdött meg a tengerben. Hogy nem értünk oda arra a rohadt szállásra legalább. Ez a sok aprópénz mind onnan maradt. A nyaralásból. Fura, hogy teljesen igazinak néz ki, de már nem számít pénznek. A legkisebbnek az apa csak a fénykép. Kuna meg már rég nincs, csak a neve. Nem létezik.”

 

A szerző egyik legnagyobb erénye továbbra is a megfigyelőképessége. Kevés kortárs magyar író tud olyan pontosan és mégis együttérzően figyelni az emberekre, mint ő. Novelláiban ritkán találkozunk ítélkezéssel. Még a legesendőbb vagy legkevésbé szerethető figurák is kapnak valamiféle emberi méltóságot. Ez a szemlélet teszi a kötetet különösen erőssé, mert az olvasó nem kívülről szemléli a szereplőket, hanem fokozatosan közel kerül hozzájuk.

 

Szóval az idén nyáron megjelent új kötete pontosan azt hozza, amit várhattunk tőle, mondom ezt úgy is, hogy talán ezúttal a szokottnál több hullámzó minőségű darab került a válogatásba, de tucatnyi olyan is, amiért viszont érdemes elolvasni. Úgyhogy arra biztatok mindenkit, hogy ne hagyja ki.