Főkép

Ha valaki feltenné nekem azt a kérdést, hogy melyik magyar szerzővel kapcsolatban vannak a legambivalensebb érzéseim, akkor egy pillanatig sem kellene gondolkodnom, hanem rávágnám, hogy Darvasi Lászlóval. Hiszen míg a kisprózaíró Darvasit többnyire imádom, és a műfaj egyik legjobb hazai képviselőjének tartom, addig a regényíró Darvasi szinte mindig iszonyatosan távol marad tőlem, és bármit is ír, nem tud lázba hozni vele. Éppen ezért örültem meg annak, hogy a legújabb Darvasi mű ismét csak a kisprózák világában játszódik, és kapva kaptam az alkalmon, hogy megtudjam, milyen is Az első izlandi hóregény.

 

A bő háromszáz oldalas új mű ennek a bizonyos „első izlandi hóregénynek” a motívumával indul, mégpedig két olyan író történetével, akik rögtön elsőre megírták a maguk remekművét, nem várt bonyodalmakat okozva ezzel saját maguknak. Ez a tökéletesség érezhetően nem véletlen motívum, hiszen szerzőnk mindent megtesz, hogy amit ír, az a lehető legtökéletesebb legyen. Mindent tud a nyelvről, a karakterekről, a történetvezetésről, a fordulatokról, és még sorolhatnám. És ezt a sok mindent természetesen nem rest felhasználni ezekben az új szövegekben, játszódjanak most, vagy akár száz vagy több ezer évvel ezelőtt.

 

Ez a legújabb kötet ugyanis szinte bárhol és bármikor játszódhat és játszódik, az ősember barlangjától kezdve, Krisztus keresztjén át ’56-ot érintve napjaink virtuális AI technológiájáig, hogy közben hol játékos, hol komoly, hol ironikus, hol meta legyen a szöveg, így garantáltan megtalálja mindenki a neki tetszőt.

 

„Tényleg voltak a hegyen koponyák. Szanaszét hevertek. Látott napfakította darabot, rádermedt a halál vigyora. Többnyire olyat is ki kellett kerülnie, aminek a csontra száradt hajbőrén még lengedezett a haj. Ő ide nem szokott följárni. A műhelyében dolgozik. A kész darabokat a katonák hordják el az udvarról.”

 

Darvasi érezhetően ezúttal sem egy egyszerű novelláskötetet ír. Az első izlandi hóregény inkább afféle irodalmi kabinet, tele különös tárgyakkal, történetekkel és ötletekkel, amelyek első pillantásra talán nem is kapcsolódnak egymáshoz, mégis ugyanabból a világképből táplálkoznak. Szinte minden szövegben felbukkan valamilyen módon a történetmesélés kérdése: miért mesélünk, mit kezdünk az emlékeinkkel, és egyáltalán mennyire hihetünk azoknak a történeteknek, amelyeket önmagunkról vagy másokról elmondunk.

 

A kötet egyik legnagyobb erénye éppen az, hogy Darvasi elképesztő könnyedséggel mozog a legkülönfélébb regiszterek között. Egyik pillanatban még nevetünk egy abszurd helyzeten, a következőben már valami egészen sötét, tragikus vagy nyugtalanító dologgal találjuk szembe magunkat. Az író szinte játékból váltogatja a hangnemeket, de ez a játékosság mögött mindig ott lappang valami komolyabb tét is.

 

Szóval mondanom sem kell, hogy Darvasi most is megugrotta a szintet, és új műve éppen azon a magas színvonalon mozog, mint amit megszokhattunk tőle. Mondhatnám, csak a szokásos.