Beleolvasó – Völgyi Anna: A Fekete-tó

Heni és Eszter élete a kollégium szigorú szabályai között telik: emeletes ágyak, ízetlen menza, szilenciumok, Heni azonban egy kis levegőre vágyik. Hangversenyekre jár, hegedülni tanul, és vidéki otthonában hétvégente próbálja kibogozni, mihez kezdjen az életével.
Ahogy egyre mélyebbre merül a zene világába és a falu határában megbújó láp, a Fekete-tó rejtelmeibe, saját valósága egyre bizonytalanabbá válik. Hegedűtanára többet lát benne, mint ő maga, és idővel mindketten közelebb kerülnek a Fekete-tó titkaihoz.
Völgyi Anna ugyanolyan magabiztossággal és mélységgel tárja fel az emberi kapcsolatok dinamikáját, mint korábbi műveiben, hogy az utolsó oldalig lebilincselje az olvasót. A művészet iránti lelkesedés és a kamaszkor útkeresése fonódik össze ebben a pszichothrillerekre emlékeztető, nyugtalanító atmoszférájú regényben, amely barátságról, felnövésről, valamint az élet fordulópontjait megelőző, észrevétlen pillanatokról mesél.

 

Részlet a regényből:

Autós útvonaltervet nyomtatunk, valutát váltunk. A válogatás cédére ráírjuk vékony hegyű alkoholos filccel, hogy vegyes novalja 2008, és huszonnégy doboz Beckset vásárolunk a hűtőtáskába.

Egy órát állunk a dugóban egy kigyulladt busz miatt, de nem tévedünk el. Teréz jól tájékozódik. Dalmácia északi régiójába tartunk, ahol az A egyes autópályán a Sveti Rok alagútból kihajtva továbbszáguldunk a horvát ibizára, ahol nullhuszonnégyben buli van. Márk találta a neten a helyet. Nem lehetett lebeszélni róla, pedig Eszterrel egy elvonulós nyaralásra szavaztunk volna.

A tenger már azúrkéken világít a cápafogfehér sziklák tövében. Márk és Eszter érdeklődve faggatja Terézt a művészi karrierjéről. Közben a mobilom kamerájával legalább ötven elmosódott képet készítek, ami jobban elálmosít, mint a hajnali kelés. Lehunyom a szemem, hogy pihenjen a szemhéjam.

Amikor kinyitom, a Balatonnál, a Tópart Bisztró bárszékén ülve, színes övtáskában, vasmacskamintás gumipapucsban mártogatunk churrost ribizlilekvárba Olivérrel. Utána teker egy cigit a parton, amíg a fűzfánál odébb hessentek egy hattyút. A pavilonokban képeslapok, hűtőmágnesek, sötétzöld lencséjű napszemüvegek, idehallatszik a pályaudvar hangosbemondója. A szökőkút peremén ülve csavaros fagyiba harapunk, és Olivér bocsánatot kér, mire az égen pattogva tűzijáték gyúl, Teréz pedig összecsapja a tenyerét, hogy megjöttünk.

Erre még a temetőben is felriadtak volna a hullák.

A Strasko Camping legolcsóbb parcellamentes zónájában béreltünk ki egy kocka füvet a sátor leveréséhez: majdnem kijön a büntetés árából, amit nem fizettem be az önkormányzatnak sárga csekken. Teréz a városban, egy háromcsillagos hotelben foglalt magának szobát, a kikötőnél száll ki az autóból. Vitorlások, éttermek, dalmát zene. Szívesen itt maradnék, de be kell jelentkeznünk a kempingbe.

Másfél órát kínlódunk a sátor felállításával, de két sör után megértjük a használati útmutatót. A szüleinknek sms-t írunk: minden oké, nem törtük össze az autót. Utána a parton kupicából isszuk ötpercenként a sört, és berúgunk a naplementében, ami még csinosabb, mint ahogy elképzeltem. Nem emlékszem, mi történik ez után, de reggelre a hőség elviselhetetlen a sátorban.

Sosem aludtam ilyen rosszul. Német, olasz, svéd horkolásra hánykolódtam hálózsákban a földön, és minden testhelyzetben fájtak a bordáim. A derekam alá kellett volna még egy takaró, de így is alig fértünk be a csomagtartóba.

Szalámis szendvicset reggelizünk Hamé libapástétommal, ezek hűtő nélkül is bírják. Fogmosás után a városközpontba indulunk, ahol egy bankban váltunk még kunát, mert a pénzünk felét euróban hoztuk, csak azt nem tudom, miért.

A sorban állva Eszter a körmét rágja:

– El fogunk késni. Teréz már biztos a kikötőnél van. Nem tudom, miért nem akart velünk sátrazni.

– Vagy veled? – vigyorog Márk.

Eszter elvörösödik.

– Viselkedj. Én racionális vagyok – mondja, és megölelem, hogy szívjak magamba a racionalitásából.

Csak öt percet késünk. Teréz egy pálmafa alatt dohányzik egy fonott strandtáskával, az arcán túlméretezett napszemüveg, az ominózus szalmakalapot nem vette fel.

A Zrce strandon a türkiz habok alatt színes halak csipkedik a bokánkat.

– Jól aludtál? – kérdezi Teréz az Aquariusban, ahol még nem indult be az élet, így kényelmesen ihatunk egy sárgadinnyés limonádét a félig vizes fürdőruhánkban.

– Nem így képzeltem a sátrazást, maradjunk annyiban.

Értékelem, hogy Teréz vállalta, hogy a felvigyázónk lesz, és szándékosan nem találgatok, hogy miért ment bele. Azt mondta, nyitott, és kedveli az új impulzusokat, mert tágítják a világképét. Nem tudom, ebben hasonlítunk-e, de van rá esély, ha egyik héten szimfóniát hallgatok, a másikon Guettát.

Délután italkuponokat zsebelünk be bronzbarnára sült hostesslányoktól, hogy amikor kirobban a buli, literes Jumbo XXL koktélokat kérhessünk a Papayában, amit az utolsó cseppig elfogyasztunk a medencénél. Fernando Alonso ugyanilyen koktélt iszik a korlátnál. Miután megbámuljuk, átmegyünk az Aquariusba, ahol időközben beindult a buli, és mindenki a habágyú habfelhőiben táncol.

– Hol lehet a vécé? – kérdezi Márk kétségbeesetten.

Összehúzza magát, mintha alig bírná visszatartani a Jumbo XXL-t, a mosdó azonban sehol. Felszalad egy lépcsőn a bárpult mellett, egy melléképülethez tart, hátha. A sietség miatt megcsúszik a nedves járólapokon, és becsusszan egy női alakot ábrázoló csapóajtón.

– Hey, hey! – kiált rá egy férfi egy műanyag székről a közelben, aki egy karbantartó lehet.

– Where is the man? – kérdezi Márk tört angollal, de nem várja meg a választ, csak berohan a szomszéd ajtón.

Édes istenem, úgy röhögök.

Teréz letelepedik egy napernyő alá a nagyszínpadnál, ami egyelőre üres. Eszterrel tovább ropjuk a tömegben. Kiderül, hogy a koktélban abszint is volt, ez magyarázza, miért hagyom, hogy miután Eszter kicsúszik Márk karmaiból, most engem emeljen a vállára, és figyelmeztetés nélkül dobjon hátra, hogy lenyeljek pár deci klóros medencevizet. Meg akar ölni? Köhögve csapkodom a buborékokat, kitörlöm a szememből a vizet, és véletlenül nekiúszom Alonso izmos hátának, aki még mindig ugyanott iszogat. Fél fejjel alacsonyabb nálam, ami kiábrándító.

Eszembe jut, vajon Paszuly bácsi és Botond mit szólna, ha látná ezt a tivornyát? Ezen megint elnevetgélek, majd Teréz mosolyával találkozom szembe a parton. Átnyújt egy gyöngyöző Sex on the Beach-et, aztán a küzdőtérre húz az imbolygó testek között.

– Otthon mutatok valamit – kiáltom a fülébe, ahogy az égből lila hab potyog, szappanbuborékok pukkannak szét a hajunkon, és elfelejtem, hétköznap milyen a személyiségem.

– Már vártam – mondja Teréz a zenét túlkiabálva, és megszorítja a felkaromat a halványuló hegnél.

Kioldalazom a tömegből, mert rám loccsantott valami büdös égszínkék italt egy afro hajú srác. Teréz utánam jön, mire meggyorsítom a lépteimet. Napbarna vállaknak ütközöm, a könyököm hozzáér pár C-kosaras szilikonmellhez, egyre gyorsabb vagyok, de megbotlom egy idegen lábfejben, és elnyel egy jacuzzi. Az érdes csempén lehorzsolom a térdem, egy vörös kis patak kezd csordogálni a lábamról a műanyag túlfolyó rácsokra, ahogy felhúzódzkodom a medence oldalán. Az emberek szétrebbennek, mint a vadkacsák. Teréz a hátamra teszi a kezét, mire hirtelen felállok, hogy kijussak a diszkóból.

A strand felhevült járdaszegélye mellett futásnak eredek. A basszustól nem hallom, hogy Teréz talpa kitartóan csattog mögöttem. Majdnem nekimegyek egy gyereknek, aki úgy ki van pattintva, mint a kettesszekrény.

Lelassítok. Már félhomály van, zizegnek a kabócák, és a bárokban felgyulladnak a színes villanykörték. A zene már csak tompán puffogó háttérzaj, a Papaya és az Aquarius lézerfényei is a távolban villognak. A ciprusok tövében összenyomott sörösdobozok, használt óvszerek, törött üvegek. A tenger úgy morog, mint egy fésűkagylóban.

Teréz a parton áll. Nem tudok tőle szabadulni, de a közelében sem maradhatok sokáig. Ránézek, ahogy felkap egy méretes követ. Egyik tenyeréből a másikba dobálja, mint egy gumilabdát. Énekelni kezd. A dallama vidám, de a szövege sértődött. Letérdelek az apró kavicsokra. Összegömbölyödöm, a fejemre szorítom a karom. Teréz hangja körtáncot jár a széllel: egy ilyen kislánnyal csupa derű a világ.

– Nem lesz az túl nagy szuvenírnek? – kérdezi Márk a kőre mutatva.

Pilótaszemüvegét a homlokára tolja, kicsavarja a fürdőnadrágja zsinórjából a vizet.

– A víz érdekes mintázatot mosott bele. Meg akartam mutatni Heninek – mondja Teréz.

Márk közelebb lép, átveszi a követ, megforgatja.

– Én nem látok rajta semmit. Ez csak egy átlagos kő.

– Lehet, hogy rossz oldalát nézed.

– Melyik a jó oldal? – erősködik Márk, de amikor egy újabb hullám sós vizet mos a sebbe a lábamon, és felhördülök, elhajítja a követ a tengerbe.

– Elcsúsztam – összegzem az elmúlt másfél órát.

– Van elsősegélycsomag a kocsiban. Vissza tudsz menni gyalog a kempingbe?

– Persze – suttogom, majd teszek egy lépést előre, de több nem megy, mert egy sörösüveg szilánkja úgy nyomódik a talpam párnájába, akár egy kockányi vajba szúrt kés. Csupa derű a világ, csendül Teréz hangja a sziklafalon, ahogy a kézfejembe süllyesztem a fogaimat.

 

Belső szemhéjamhoz hollószárny csapódik. Hegyes karom mélyed a vállamba, inak, erek, csontdarabkák szakadnak ki a karomból. Nem én voltam, károgja a holló a tollazatát borzolva, ami egy szakadt esőkabátra emlékeztet. A fájdalom meghajlít. Bíborfekete hullámok alatt görnyedek, amik harangszóra elsimulnak. Elnyúlok a földön, végre minden elcsendesedik. Lélegzetem lassul, halántékom az öblítőillatú párnán. Így maradok, amíg a fénycsíkok át nem törnek a ciprusok ágán, és be nem világítanak a hotel ablakán.

Könnyű paplan takar egy memóriahabos matracon. A lepedő rozsdavörös a bekötözött, jódbarna lábfejem körül, a hajam égett cukorillatú. Tehetetlen vagyok, mint a halak egy kiszáradó tóban. Szemben festmény lóg egy sellőről a falon, megtörik a napfény a pikkelyein.

Kint az úszómester műanyag nyugágyakat pakol ki, a napernyőkön is rózsaszín, korai fények akadnak fenn. Megropogtatom a nyakam. Köntösujjba bújtatom a karom, átlépem a törölközőket a padlón, kibicegek az erkélyre. Egy fiatal pár lép ki kézen fogva a formára nyírt sövény mögül, leülnek a medence szélére. Elfordulok, amikor a férfi átkarolja a nőt.

– Hogy vagy? – kérdezi Teréz, miközben lecsavarja egy flakon Jamnica ásványvíz kupakját, és belekortyol.

– Megvagyok. Próbálok mozogni egy kicsit.

– Volna kedved áthozni a reggelit?

Persze, bármit. Csodálatos, hogy itt lehetek ebben a különös négyszögben, ahol a neonfény színe a nyitott fürdőszobaajtóban is a napfelkelte legvilágosabb árnyalatában világít.

Teréz átnyújta az ételjegyeket, és újra a szájához emeli a vizet. Nézem, ahogy nyelés közben hullámzik a nyaka. Tudom, hogy karamellizált cukorillatú, mint a hajam. Ott lebeg az ajtóban, lefelé a lépcsőn, a recepciónál is.

Nem vagyok éhes. Nehezen lépek, mintha egy mocsárba ragadtam volna, csúszkálnak a gézzel áttekert lábközépcsontjaim a strandpapucsban. Azt kívánom, hogy legyen már vége, mégis itt akarok maradni. Szeretném, mert a Fekete-tóba is beleszerettem egy tavaszi napon. Oda fogom hívni Terézt, hogy lehűtsük a lábunkat a sötét vízben. Úgyis minden seb begyógyul addigra, és már nem fogok félni.

A medencénél felnézek a szoba ablakára. Megborzongok, majd átvágok az udvaron a toastkenyérért, a lekvárért. Reggelizzünk, mielőtt vége.