Főkép

Ha valaki feltette volna nekem azt a kérdést, hogy véleményem szerint melyik kortárs magyar költő az, aki már elérte a „klasszikus” szintet, és így már megérdemelne egy életrajzi válogatást, akkor talán az első választásom Győrffy Ákos lett volna, akinek a Magvető éppen most jelentette meg egy ilyen típusú kötetét, mégpedig A névtelen világ címmel.

 

Győrffy mindig is egy jól felismerhető hangvételű alkotó volt, ám hogy miként alakult, fejlődött, formálódott a költői világa, ebből az új műből egyértelműen kiderül, hiszen minden korábbi kötetéből tartalmaz verseket.

 

Háromezer éve

 

Egy sáncvár alig kivehető romjain áll. Jobbra

tőle a bejárat, ahol az ösvény hirtelen és rövid

szakaszon emelkedik. A hely háromezer éve

lakatlan. Az erdő valamiért még mindig a falak

vonalában ér véget

 

A korai versekből már világosan kirajzolódik az a poétikai irány, amely később is meghatározó maradt számára: a tájjal, a természeti létezéssel, a csenddel és a hiánnyal való intenzív, szinte meditatív viszony. Győrffy költészete kezdettől fogva idegenkedett a túlbeszéltségtől, a retorikai túlzásoktól és mindenfajta látványos gesztustól; ehelyett a visszafogottság, a letisztultság, a sűrítés és a szikárság eszközeivel teremtette meg azt a különös atmoszférát, amely szinte azonnal felismerhetővé teszi a verseit.

 

Pályája során ez a hang persze sokat finomodott és mélyült. A korábbi kötetekben még erősebben jelenlévő természeti leírások fokozatosan egyre inkább metafizikai dimenziókat kaptak, a külső táj lassan belső tájjá alakult, a konkrét helyekből pedig egyre inkább az emberi létezés végességére, az elmúlás tapasztalatára és a kimondhatatlan jelenlétére vonatkozó kérdések bomlottak ki. Győrffy verseiben mindig ott munkál valamiféle csendes szembenézés azzal, hogy a világ végső lényege hozzáférhetetlen marad számunkra, ám ez a belátás nála sosem válik tragikussá vagy pátoszossá. Inkább egyfajta alázatos figyelem jellemzi ezt a költészetet, amely mintha abból a meggyőződésből táplálkozna, hogy a dolgok lényegéhez nem a megfejtésen, hanem a türelmes jelenléten keresztül vezet út.

 

Az Est

 

Szétszedtük apámmal az eresz alatti

odút. Csontdarabok között madárláb

és egy denevérmúmia. Harangoznak

a hatórás misére. Kezemben a könnyű

denevér. Mint nagyapám régi újságai,

Az Est kilencszázharminchatos évfolyama,

úgy mállik darabokra. És ami a repülésből

maradt, most pereg le a létra fokai között,

a harangzúgásban.

 

A névtelen világ ezt a folyamatot rendkívül szépen teszi láthatóvá. Az egymás mellé rendezett versekből kirajzolódik egy következetesen épülő életmű, amely ritka egységet mutat, miközben jól érzékelhetőek benne a hangsúlyeltolódások és a változások is. Kevés kortárs magyar költőről mondható el ilyen magától értetődően, hogy már életében klasszikussá vált, de Győrffy Ákos esetében ez aligha tűnik túlzásnak. Költészete nem csupán magas színvonalú és összetéveszthetetlen, hanem képes volt létrehozni egy saját világot is, amelybe belépve az olvasó egyszerre tapasztalhatja meg a csönd súlyát és a nyelv szinte tapintható erejét.