Főkép

Nina George ugyan elég változatos műveket írt eddig, de legsikeresebb regénye mindmáig a Levendulaszoba, mely hazánkban is nagy sikert aratott. Míg a valóságban tíz év telt el a folytatás megjelenéséig, a könyvben csupán négy éve ért véget az első rész.

 

Melynek ismerete nélkül lehet ugyan olvasni ezt a könyvet, de nem érdemes. Annyit azonban spoilerezés nélkül leírhatok, hogy az Irodalmi Patikának és Lulunak is nevezett könyves hajó tulajdonosa, Monsieur Perdu kivételesen jól ismeri az embereket, és ezen tudását arra használja, hogy a csodás könyvesboltjába betérőknek személyre szabottan ajánljon könyveket. Ez így önmagában elég volt ahhoz, hogy anno elolvassam a Levendulaszobát, dacára, hogy a borító meg a fülszöveg számos eleme alapján nem tűnt nekem való könyvnek. Aztán, ha nem is minden ízében, de nagyon szerettem azt a regényt, úgyhogy elolvastam a Déli ​fények című könyvet is, melyet gyakran emlegetnek a Levendulaszobában, mint egy bizonyos Sanary nevű író különleges, lélekgyógyító regényét. Képzeletbeli könyvből aztán jut a folytatásba is, bár egészen másmilyen – José Saramago utolsó, kiadatlan írása, melyet Perdure hagy, azzal, hogy csak akkor olvashatja el, ha bizonyos dolgokat megtesz.

 

Így újabb utazás veszi kezdetét, melynek folyamán Perdu és néhány régebbi, illetve vadonatúj barátja bejárják Franciaország egyes részeit, bár ezekről van a legkevesebb szó. A legtöbb pedig a könyvekről, az olvasásról, az olvasókról – s az írókról is. Maga Perdu is ír, még ha csak úgy magának is (vagy legfeljebb leendő könyvpatikusoknak), Kis érzések nagy enciklopédiája címmel, ebben gyűjtve össze elsősorban a fent vázolt témakörre vonatkoztatva azt a nagy csomó élettapasztalatot, melyet ötvenöt év alatt szerzett.

 

Ahogy a német írónő összes általam olvasott könyve esetében, itt is vegyesek az érzéseim. Rengeteg részlete van ennek a regénynek is, amit szívesen kiírnék magamnak, kitapétáznám vele a szobát, ahol a könyveim zöme lakik, ha ugyan lenne még szabad falfelület. És nem is csupán a könyvmolyok lelkét simogató gondolatokkal. Óvatos becslés: a könyv minimum ötödét kiírogathatnám (még úgy is, hogy van, amivel nem is értek egyet). És ez olyan sok bölcselkedés, hogy közben mintha elvészne a történet. Pedig természetesen a történet fontosságáról is elmélkedik Nina George / Monsieur Perdu, de ebben a regényben az nem túl jelentős, és pusztán arra szolgál, hogy elmondja, amit akar. Ahogy a szereplők is – bár ők inkább tablóként sorakoznak fel, annyifélék, és annyi különféle aspektusát lehet a könyveknek a különféle sorsokhoz kapcsolni. És van nem egy pontja a regénynek, amikor arra gondolok, hogy bocs, de a valóság nem ilyen, az életben nemigen fordul elő, hogy mindenki ilyen jófej legyen, vagy hogy a rossz arcokból némi rásegítéssel jó arc legyen, satöbbi.

 

Sőt, még az is eszembe jutott, amit Nina nem ír le, hogy ha olvasol, akkor odafigyelsz az íróra. Igen, ez nagyszerű tud lenni, ez az igazi időgép meg minden – de attól még a figyelmedet, az idődet adott íróra fordítod. Nem tudom, az írók éreznek-e felelősséget ez ügyben, de hát azt is nehéz elképzelnem, hogy mit lehet kezdeni például a rajongói vagy gyűlölői visszajelzésekkel. Hiszen az író, jó esetben, a lelkét is beleteszi abba, amit leír, erre jönnek az olvasók (nem szólva az önnön magukba szerelmes kritikusokról ugye), akik aztán félreértik, mindenfélét belelátnak, össze-vissza csókolnak, azt állítják, hogy neked köszönhetően jutottak túl valami válságon, vagy épp kígyót-békát óbégatnak rád, hogy miért is raboltad az idejüket, hogy micsoda baromságokat hordtál össze és így tovább…

 

Ezért is gondolkodtam el azon, hogy minden gyönyörű gondolata, minden szívrepesztő húzása (és van ám itt abból is bőven!), minden humora mellett és minden giccsessége és erőltetettsége ellenére is megérte-e nekem az időmet ennek a francia lelkű német nőnek adnom. Aztán arra jutottam, hogy nekem ugyan meg. Felkavart, elgondolkodtatott, adott egy kis jót, túl azon is, amiért minden könyvmoly szeretni fogja.