Főkép

Bár már számtalanszor találkoztam ezzel a jelenséggel, de még mindig meg tud lepni, hogy Amerikában valaki már azelőtt írósztárrá válhat, hogy az első könyve megjelenik. Ilyenkor gyakorlatilag már előre borítékolható a siker, és természetesen az is, hogy ez a nevezetes debütáló alkotás a világ számos nyelvén szinte azonnal megjelenik. Egy ilyen szerzőről és az ő első művéről lesz most szó, mégpedig az indiai származású Tara Menonról, illetve a Víz alatt című regényéről.

 

A meglehetősen jó hátterű Menon (a neves Harvard Egyetemen oktat) vékonyka első kötete tipikusan az az alkotás, amely valósággal kiabál a figyelemért, hiszen az író rengeteg olyan témáról akar mesélni, amely fontos szerepet kap napjaink közbeszédében, legyen az a környezetvédelem, a globalizáció, a multikulturalizmus és még hosszan sorolhatnám. Ennek tükrében természetesen nem is csoda ez a hatalmas figyelem. De hogy pontosan miről is szól?

 

Történetünk elbeszélője, Marissa szépen csendben tengeti egyhangú és hamis New York-i életét (a fiatal lány munkája abból áll, hogy üres, hatásvadász reklámszövegeket ír olyan képek alá, mint a világ öt legszebb tengerpartja), mígnem ki nem derül, hogy a városra hamarosan lecsap a Sandy hurrikán, ami szinte mindenki szerint óriási katasztrófát okozhat. Ez a fenyegetés persze azonnal aktiválja hősnőnk emlékezetét, aki néhány évvel korábban nem csak átélte a XX. század legnagyobb szökőárját Thaiföldön, de közben elvesztette legjobb barátnőjét is.

 

Marissa számára így szinte össze is mosódik a két világ, hogy a kavargó emlékek és benyomások között lassan kirajzolódjon előttünk ne csak annak a borzalmas utolsó napnak a képe, de az Arielle-lel való hosszú barátsága, a thaiföldi idill, valamint az azóta eltelt poszttraumás időszak minden kínja is.

 

„Egyik standtól a másikhoz sétálsz, beszédbe elegyedsz az árusokkal. Én néhány lépéssel mögötted haladok. Halott, üveges szemek sorai bámulnak fel rám. Az asztalok alatt két kisgyerek játszik egy leeresztett focilabdával. Az egyik standnál műanyag hokedliken három nő ül egyforma piros kötényben, és borotvapengével pikkelyezik a halakat, közben beszélgetnek; a pikkelyek lassan a földre peregnek a lábukhoz, időnként felkapja őket a légáramlat. Az egyik nő mond egy viccet, a másik kettő rázkódik a nevetéstől. A mellettük lévő standnál egy férfi ritmikus mozdulatokkal halakat belez, mozdulatai követik a zenét. A halakat a szomszédos asztalra löki, ahol egy nő elkapja, és határozott vágásokkal kifilézi őket. Egy másik nő átlátszó műanyag zacskókba pakolja a filéket, és befőttesgumival rögzíti a zacskók száját. A zacskók alsó sarkaiba vértócsa gyűlik.”

 

Menon egy visszafogott, részletező nyelvet használ ehhez, amely szép sorban hozza egyik témát a másik után: a teljesség igénye nélkül többek között a két lány barátságának történetét, megfejelve egy kis feminista szemszögű társadalomkritikával, a thai természet és a New York-i emberi világ különbségeit, a tudományos kutatás fontosságát és az orvhalászat sötét oldalát (elbeszélőnk apja megszállott kutató és környezetvédő), vagy éppen a gyász feldolgozásának lépéseit gazdag irodalmi utaláshálóval.

 

Talán már ebből a felsorolásból is látható, hogy mi a fő problémám az amúgy ötletes kötettel, hogy ennyi téma bő kétszáz oldalon egyszerűen túl sok ahhoz, hogy érdemben működni tudjon, egyik panel váltja a másikat, ám kellő tér híján egyik sem tud igazán mélyre hatolni. Ugyanakkor ezzel együtt is még bőven az ajánlható kategória a Víz alatt, mert azért érezhető, hogy Menon valóban tehetséges alkotó.