Főkép

Ott kezdeném, hogy becsapós a könyv címe, mert ez a szűk 190 oldalas kisregény nem az, amit a cím sugall. A Nemlétező Szavak Enciklopédiája „csupán” egy fontos tárgy a történetben, olyan katalizátora az eseményeknek, hogy akár főszereplőnek is nevezhetnénk. Mindazonáltal aki abban a reményben csapja fel, hogy nemlétező szavakat olvashat benne, az csalatkozni fog, mert azokból aztán nem sok jut. Igaz, van itt némi csavar, s ez módfelett jól jellemzi a regényt magát is: ha már leírtuk, akkor nem nemlétező többé, nem-e?

 

Folytatnám azzal, hogy miért most olvastam el egy közel 14 éve megjelent regényt. Azért, mert összeismerkedtem az íróval, ha nem is a regénybe illő szürreális körülmények között, de a valóság olyan szürreális részében, melynek köszönhetően… hát, egy fagyos, ám napsütötte téli reggelen öt perc alatt jutottunk el olyan, a lét értelmét és isten (miben?)létét firtató kérdések megvitatásához, melyekre furcsa módon rímel ennek a könyvnek az utolsó fejezete.

 

Ám az azt megelőző fejezetek olyanok, mintha, nézzük csak, mondjuk a Valami Amerikát, vagy egy hasonló magyar filmet néznék, olyan verzióban, amit egy visszafogottabb Guy Ritchie rendezett, meglepő módon beleszőve egy-két Rejtő-utalást. Legalábbis az elején így voltam vele, aztán rájöttem, hogy ennél sokkal meglepőbb dolgok is vannak ebben a könyvben. Mely úgy kezdődik, hogy egy léha életet élő pizzafutár kisebbfajta ámokfutásba kezd, hogy megmentse Géza bát, a regény címét adó, 12 rózsaszín bőrkötétes kötetben mégiscsak létező mű szerzőjét. A sztori eleje videóklippszerűen pörgős, füves-alkesz poénokkal tűpárna módra megtüzdelt akciófilmhez hasonlít, ám a cselekmény egyre szürreálisabb fordulataira talán még a Monty Python-rajongók is felhúznák a szemöldöküket. Hát még a végére. Melynek védelmében csak annyit mondanék, spoiler-mentesen, hogy amennyit az emberiség jelenleg tényleg biztosan tud ezekről a dolgokról, akár igaz is lehet.

 

Szerintem a regény írásakor még minimum 14 évvel fiatalabb, de már akkor is világlátott Inczédy jobbára gördülékenyen fogalmaz, s bármilyen kapkodó is ez a röpke 190 oldal (melyben az azóta is megjelenetlen következő regényéből is olvashatunk részletet), amit belezsúfolt, az roppant szórakoztató. Hozzátéve, hogy az ilyesfajta őrült agymenést én hosszabb távon fárasztónak tartom, viszont most annyira jókor jött, hogy felmerül bennem, nem-e tényleg mégis isten maga küldte, vagy tudom is én, az atlantisziak, mert már-már gyanús, hogy ennyire tökéletesen megfelelő pillanatban találjon meg egy könyv.

 

Szólnom kell még az idősebb olvasók számára nosztalgikus borítóról, mely az Albatrosz könyvek stílusát idézi. A szórakoztató / ponyvairodalom eme sorozata 1963 és kb. 1990 között megannyi kiadvánnyal örvendeztette meg a magyar olvasóközönséget, és nyilván az azóta már szintén megboldogult Ulpius-ház kiadó számos zseniális marketingfogásának egyike volt ezt megidézni Inczédy könyvével (és a kiadatlan következő is ilyen lett volna). A szerző maga egyébként néhanap előáll egy-egy novellával, melyet a Liget Műhely honlapján is el lehet olvasni, és amit ténylegesen elolvastam, mind érdekes és ügyes darab, de egyik sincs közel sem olyan őrült, mint ez a regény.