Főkép

A művészettörténet tele van elfeledett zsenikkel, de Janet Sobel élete még közülük is kiemelkedik regényes fordulataival. Jennie Olechovsky (olvasható Olechowsky és Lechovsky formában is) néven látta meg a napvilágot 1893. május 31-én a mai Ukrajna területén fekvő Jekatyerinoszlavban (ismert Katyerinoszlav vagy ukránosan Katerinoszlav formában is, ma Dnyipro) Fannie Kinchuk és Baruch Olechovsky gyermekeként.

 

Gyermekkorát beárnyékolta a cári Oroszország fojtogató antiszemitizmusa. Édesapját egy brutális pogrom során a szeme láttára gyilkolták meg. A család a traumák és az állandó életveszély elől menekülve 1908-ban vágott neki a tengernek, és kötött ki a New York-i Ellis Islanden. Jennie Amerikában a Janet nevet vette fel, és alig tizenhat évesen férjhez ment egy Max Sobel nevű aranyműveshez, aki később divatékszer-gyártással foglalkozott. Évtizedeken keresztül élte a bevándorló anyák dolgos, de szürke életét, miközben felnevelt öt gyermeket.

 

A robbanásszerű változás negyvenöt éves korában érte el, és a legenda szerint egy családi feszültség szülte. Történt ugyanis, hogy Sol fia művészeti iskolába járt, de egyszer dühösen kijelentette, hogy abbahagyja a tanulmányait, mert nem látja értelmét. Amikor az anyja kérlelte, hogy ne adja fel, a fiú dühösen odavágta neki, hogy ha annyira érdekli a művészet, fessen inkább ő. Janet szó szerint vette a kihívást. Mindenféle előzetes képzés nélkül leült a lakásuk padlójára, és a fia otthagyott eszközeivel alkotni kezdett. Mivel nem kötötték a merev akadémiai szabályok, teljesen gátlástalanul és szabadon bánt az anyagokkal. Szinte transzszerű állapotban, a rádióból szóló klasszikus zenére és jazzre hangolódva alkotott, és a legkülönfélébb felületekre dolgozott a régi számlák és borítékok hátoldalától kezdve a tengerparton gyűjtött kagylókig.

 

Alig pár év alatt, Brighton Beach-i otthonában fejlesztette ki azt a forradalmi technikát, amellyel az all-over festészet valódi úttörőjévé vált. A férje ékszerüzletéből kölcsönzött üvegpipettákkal kezdte a sűrű zománcfestéket a földre fektetett vászonra csepegtetni és csorgatni, megalkotva az első fókuszpont nélküli, a teljes felületet egyenletesen bevonó kompozíciókat. A textúrákat homokkal sűrítette, a nedves festéket pedig fújással terítette szét finom, pókhálószerű rétegekké. Ezzel a módszerrel Sobel nem csupán előfutára volt az irányzatnak, hanem ő fektette le az absztrakt művészetet radikálisan átalakító, hierarchia nélküli képalkotás alapjait, évekkel megelőzve Jackson Pollock híres csorgatásos korszakát.

 

Sok kritikus próbálta meg úgy beállítani a csorgatásos technikát, mint puszta véletlent. Csakhogy a fia beszámolói és a modern restaurátori vizsgálatok igazolják, hogy Sobel hihetetlenül precízen kontrollálta a folyamatot. Nem csupán rábízta magát a gravitációra: tudatosan kísérletezett a zománcfesték sűrűségével, és az üvegpipettán keresztül fújt levegő erejével hajszálpontosan irányította a festék útját a vásznon. Ez nem szerencse volt, hanem tudatos technikai kísérletezés, amellyel teljes uralmat gyakorolt a kompozíció egésze felett.

 

A kutatók szerint Sobel absztraktnak tűnő képein – így a Milky Way-en is – valójában nincsen üres tér, ez a művészetben az úgynevezett horror vacui (félelem az ürességtől). Ha nagyon közelről és tüzetesen megnézzük a csorgatott festékhálót, a sűrű vonalak között apró, elrejtett arcok, szemek és alakok bújnak meg. Ez bizonyítja, hogy az absztrakt művei mögött is ott volt a mélyen rögzült figuratív gondolkodás.

 

„Nem fordultam meg túl gyakran múzeumokban. Nem volt időm az ilyesmire, és nem is értek a művészethez. Olvasni azonban mindig is olvastam, és nagyon szeretem a zenét. Nem hiszem, hogy valaha is tudnék úgy festeni, hogy közben nem hallgatok valamit. Minden embernek kell valami ilyen jellegű dolog, amely melengeti a lelkét belülről” – nyilatkozta egyszer, amikor egy újságíró arról kérdezte, mennyire érdeklődik a művészetek iránt. Nemcsak absztrakt, hanem figuratív festményeket is készített. Ezek motívumai gyakran gyerekkori emlékeiből táplálkoztak: az ukrán népművészetben fellelhető virágminták, helyi viseletek, a zsidó hagyományok szerint élő családok, ágyús katonák és császári seregek jelentek meg képein.

 

Fia hamar felismerte anyja ösztönös zsenialitását, és bemutatta a munkáit a New York-i elitnek. A hatás azonnali és elsöprő volt. A szürrealista Max Ernst, Marc Chagall, André Breton és a legbefolyásosabb gyűjtő, Peggy Guggenheim mind elámultak a látottakon. Guggenheim beválogatta a képeit a híres The Women kiállítására, majd 1946-ban önálló tárlatot is biztosított neki, és egy másik galériatulajdonosnak címzett levelében szó szerint ezt írta: „Iratkozz fel Janet Sobel listájára. Ő messze a legjobb női festő egész Amerikában.”

 

Az 1945-ben festett, hipnotikus erejű Milky Way című képe után a neves kritikus, Clement Greenberg és Jackson Pollock is ellátogattak Janet 1946-os önálló tárlatára Peggy Guggenheim galériájába. Bár Greenberg később, 1955-ben nyíltan beismerte, hogy ő és Pollock tátott szájjal bámulták Sobel képeit, és azok mély benyomást tettek rájuk, a korabeli kritikákban mégis leereszkedően, csupán egy „brooklyni háziasszony” különös szárnypróbálgatásaiként keretezték a munkásságát. Ez a tudatos kicsinyítés és a „primitívnek” bélyegzett háttér tette lehetővé, hogy a kánon később Pollockot kiálthassa ki az absztrakt expresszionizmus egyedüli, maszkulin zsenijének, miközben Sobelt lábjegyzetté fokozták le saját forradalmi stílusában.

 

A sikerszéria azonban drámaian rövidnek bizonyult, és Sobel üstökösszerű pályája 1947-ben derékba tört. Ennek több prózai és fájdalmas oka is volt. Egyrészt a férje gyára és üzleti érdekeltségei miatt a család elköltözött a pezsgő New Yorkból a New Jersey állambeli Plainfieldbe. Mivel Janet nem tudott autót vezetni, hirtelen elszigetelődött a galériák világától és az inspiráló művészeti közegtől. Ugyanebben az időben legfőbb mentora és támogatója, Peggy Guggenheim bezárta legendás galériáját, és visszaköltözött Európába, így Sobel védőháló nélkül maradt.

 

A végső, kegyetlen csapást azonban a saját szervezete mérte rá. A korszak zománcfestékeiben található agresszív vegyi anyagok és mérgező oldószerek miatt súlyos allergia alakult ki nála, amely lehetetlenné tette a további kísérletezést. Orvosi utasításra el kellett hagynia a folyékony technikát, így a család Plainfieldbe való költözése után már csak színes ceruzákkal és zsírkrétával dolgozott. Bár ezek az alkotások is megőrizték Sobel egyedi látásmódját, már nem tudták elérni azt a monumentális, hömpölygő hatást, amellyel korábban az egész New York-i művészvilágot megdöbbentette.

 

Fontos megemlíteni, hogy míg Pollock absztrakciói inkább belső, pszichológiai feszültségeket ábrázoltak, Sobel a technikáját a külvilág feldolgozására is használta. A gyermekkorában átélt pogromok, valamint a második világháború eseményei végigkísérték az életét. Későbbi korszakában olyan bátor és megrázó című absztrakt műveket alkotott, mint a Hiroshima (1948), a Nagasaki vagy a Hitler’s Hell (Hitler pokla). Nem menekült el a valóság elől az absztrakcióba, hanem azzal fejezte ki a kor szorongásait.

 

Életének utolsó évtizedei csendben, a nyilvánosságtól teljesen elzárva teltek. Egészségi állapota a hatvanas évekre folyamatosan romlott, miután egy szívinfarktuson és több kisebb agyvérzésen is átesett. Halálának évében, 1968-ban látogatta meg őt a Museum of Modern Art (MoMA) akkori neves kurátora, William Rubin, aki kifejezetten azért kereste fel a családot, hogy személyesen is megismerje azt a nőt, aki oly nagy hatást gyakorolt Jackson Pollockra. Amikor Rubin belépett a plainfieldi házba, a forradalmi festőnő már magatehetetlenül, ágyhoz kötve feküdt.

 

Mire 1968. november 11-én elhunyt, a világ szinte teljesen elfelejtette, és a dicsőséget a férfi kortársai aratták le. Az utóbbi években azonban a művészettörténészek komoly munkát végeznek azért, hogy a kánont átírják. Leghíresebb és legszebb alkotása, a Milky Way ma már a New York-i Museum of Modern Art büszkesége. Ez a kép nemcsak egy csodálatos absztrakt látomás, hanem egyben a megdönthetetlen bizonyítéka is annak, hogy a művészettörténet egyik legnagyobb technikai újítását egy bátor, autodidakta bevándorló édesanya találta fel a nappalija padlóján ülve.

 

Munkásságának ez a kései, de megkerülhetetlen elismerése ma már a populáris kultúrában is testet ölt. Bár nagyszabású játékfilm még nem dolgozta fel az életét, Janet Sobel alakja kiemelt helyet kapott a Denver Art Museum által gondozott Women of Abstract Expressionism (2016) című kötetben, legátfogóbb szakmai rehabilitációja pedig a The Menil Collection 2024-es, Janet Sobel: All-Over című katalógusában olvasható. Életéről több ismeretterjesztő rövidfilm is készült, többek között a MoMA gondozásában, a BBC pedig Janet Sobel: The woman written out of history (2022) címmel szentelt neki külön elemzést. Története a legfiatalabbakhoz is eljutott: a 2024-es This Book Will Make You An Artist című gyerekkönyv már önálló fejezetben mutatja be őt a jövő művészei számára, végleg visszaemelve őt oda, ahonnan a kritika egykor kirekesztette: a legnagyobb úttörők közé.