Főkép

Bizony vannak olyan témák, amelyek legyenek bármennyire is borzalmasak, mégsem megkerülhetőek, kihagyhatóak. Természetesen ilyen téma a háború és a népirtás is, például a jó három évtizeddel ezelőtt történt boszniai háború, melynek muszlimok tízezrei estek áldozatul, hogy elvesztésük aztán soha el nem múló fájdalmat okozzon a hozzátartozóknak. A lengyel Wojciech Tochman éppen erről, a trauma utóéletéről írt húsbavágó könyvet, arról a folyamatról, ahogyan a béke megkötése után hosszú évekkel később is az egykori anyák, testvérek, feleségek még mindig arra várnak, hogy valamelyik tömegsírból előbukkanjon szerettük holtteste vagy annak legalább egy apró darabkája…

 

Tochman egészen különös módon építi fel vékonyka kötetét, hiszen hiába volt jelen az események során, saját magát mégis gyakorlatilag teljesen kiírta a könyvből, melyben így nem maradt más, mint egymást váltó emberi tragédiák kavargása. Újabb és újabb szereplőt középpontba állítva haladunk körbe-körbe Boszniában, hogy egy-egy ásatás során az asszonyokkal együtt reménykedjünk abban, hogy végre megtalálják nemcsak hozzátartozóik holttestét (barlangokban, gödrökben, árokparton, erdőkben, pincékben), hanem ráadásul még szeretteik utolsó perceinek történetét is, azt az információt, hogy mégis hogyan haltak meg.

 

„Augusztus van. Jasna a Big Ben kávéházban vár ránk.

Arca érett, sötét (finoman kihúzott) szeme derűs, ajka ki van festve (néha egy pillanatra elmosolyodik), vörös haja ápolt, aranyláncot, vállpántos felsőt, oldalzsebes zöld katonai nadrágot és könnyű, bézs színű papucsot hord. Szép, büszke. Ilyen akar lenni.

– Ilyennek szeretett a férjem.

Együtt indulunk Nevesinje felé (a bosznia-hercegovinai Szerb Köztársaságba).

Jasna (most napszemüvegben) az anyósülésen ül.

– Itt születtem, itt haltam meg.

Lehúzza az ablakot, a szél összekócolja a haját.

– Az élet tettetés.

Magunk mögött hagyunk egy kisvárost: az emberek sétálnak, kávét kortyolnak a kávéházakban.

– Mindegyikükben gyilkost látok.”

 

De ebben a végsőkig lecsupaszított prózában éppen ilyen fontos az is, hogy miként folytatódik az élet a háború után, hogy lehet úgy élni, hogy pontosan tudod, lányod megerőszakolója és gyilkosa a szomszédos faluban lakó egykori osztálytársa, akit soha senki nem vont felelősségre, és valószínűleg már nem is fog? Hogy lehet úgy élni, hogy egykori házadban szerb lakásfoglalók élnek, akiket lehetetlen kitenni onnan? De most gyűlölnöd kéne őket? Hiszen ők meg azért vannak ott, mert az ő házukat pedig muszlim menekültek foglalták el két faluval arrébb…

 

A Mintha követ ennél ebből kifolyólag nemcsak az idei év egyik legfájdalmasabb kötete lesz, hanem egy olyan is, amelyet azért kell olvasnunk, mert nagyon aktuális, hiszen ami a lapjain történik, az nem egy borzasztó kuriózum a múltból, hanem a jelen és a jövő – most például Ukrajnában. Ezt soha ne felejtsük el!