Főkép

Amikor nem is olyan régen olvasgattam a külföldi könyves híreket, megütötte a szemem az, hogy az egyik legújabb nemzetközi siker egy olyan regényé, amit nemcsak egy pofátlanul fiatal magyar származású szerző írt, de egyben egy olyané is, ami gyakorlatilag teljes egészében Magyarországon játszódik, és egy fiktív nemesi család, a manapság nem túl jól hangzó Lázár família történetét állítja középpontba.

 

Gondolkodtam rajta, hogy vajon mi lehet a svájci Nelio Biedermann befutásának a titka, de aztán úgy alakult, hogy nem kellett sokáig töprengenem, hiszen a Scolar kiadó a sikernek hála hamar megjelentette, így a vékonyka családregényt kézbe véve magam is meggyőződhettem arról, hogy a Lázár valóban van-e olyan jó, mint a híre.

 

Családregényt és egy egész korszakot (1900-1956) bemutató művet természetesen egészen sokféleképpen lehet írni, ám Biedermann még így is meglepő utat választott. Említettem, hogy ezt a bő fél évszázadot átfogó, és egy nemesi család három generációját is felvonultató mű egészen vékonyka (nem éri el a háromszáz oldalt sem), így természetesen az sem lehet meglepő, hogy itt bizony nem sok dologra van hely és idő. Ennélfogva rengeteg olyan marad ki, amit az ember várhatna egy ilyen alkotástól, példának okáért a történet hiába játszódik hazánkban, semmit sem tudunk meg a korabeli életről és korabeli viszonyokról, ez az ország lehetne szinte bárhol a világon. A szerző semmit nem tesz azért, hogy bemutassa a valóságot, inkább megmarad a díszletek szintjén (ódon kastély, komornyik, a földeken földművesek, a városokban munkások, stb.), de természetesen nem vesződik sokat a történelmi tényekkel sem, amit nagyon muszáj, azt éppen megemlíti. Furcsának tűnik? Igen, de ettől még nem lesz rossz regény, pusztán egy olyan, ami egészen más utakon jár, mint megszokhattuk.

 

„Azóta, hogy Bleichröderék három évvel ezelőtt elhagyták Berlint, és Bécsbe költöztek, Ilona megváltozott. Már alig hallgatott zenét, rákapott a cigarettára, és alig tette ki a lábát a lakásból. Sokszor délig az ágyban maradt. Kurt megpróbálta rábeszélni, hogy kezeltesse magát Freuddal, de ezt ő következetesen elutasította mondván: „Nem én vagyok beteg, hanem a világ.” Mindenkiben leendő nácit látott, és meg volt győződve róla, hogy hamarosan Bécsben is ugyanaz lesz a sorsuk, mint ami Németországban fenyegetett. A novemberben elfogadott birodalmi állampolgársági törvény első rendelkezése értelmében a férje ott elsőfokú keveréknek számított, ő maga pedig kurvának.

Így aztán természetesen örömmel költözött Ausztriába, de a pénzügyi csődtől és az újabb háborútól való félelem ide is követte. Az antiszemitizmus jelensége sem korlátozódott csupán Németországra. Bár sem Kurt, sem ő nem volt vallásos zsidó, de ezzel a par excellence gazdag, nagy hatalmú zsidó bankárról árulkodó vezetéknévvel, ez a kutyát sem érdekelte.”

 

Biedermann legalább két dolgot egészen komolyan vesz: az egyik az, hogy családtörténetével alkalmazkodik a mai kor felgyorsult igényeihez és rövidke fejezeteiben (kevesebb mint 300 oldal, mégis 60 fejezet) iszonyatosan nagy tempót diktál, a másik pedig az, hogy úgy ír, mint ahogy Forrest Gump anyukája gondolt az életre, a Lázár is egy nagy doboz bonbon, amelyben sosem tudod előre, hogy a következő fejezet mit fog hozni. Van ugyanis itt klasszikus családregényes fordulat, romantika, dráma vagy éppen perverzió, de azért a gótikus rémregény elemei sem maradnak ki.

 

A svájci folyamatosan ide-oda terelgeti a cselekményt, melyben mindig máshová esik a hangsúly, állandóan vált, hogy éppen melyik szereplő lesz a fontos, és ha közben az olvasót magával ragadja a hangulat, akkor hajlamos lehet elfeledkezni arról, hogy a történelmi háttér és a könyvben szereplő számos elem inkább csak elhanyagolható díszletek. Biztos vagyok benne, hogy a Lázár megtalálja a maga célközönségét, mert lehet, hogy messze nem tökéletes, cserében viszont meglepően eredeti.