Főkép

Az Exodus gitárosának életrajzához egy praktikus jótanács: mielőtt belekezdünk, érdemes elindítani valamelyik lemezüket. Így azonnal lesz viszonyítási alapunk ahhoz, amiről Holt beszél. Akik pedig hozzám hasonlóan a korai albumokkal idézik fel a hajdani ifjúságukat, azoknak nem kell bemutatni a Bonded by Bloodot – az Exodus szerepe a thrash megszületésében vitathatatlan.

 

A Metallica vagy a Slayer pályájával összevetve az Exodus története inkább elrettentő példatár. Rossz döntések, balszerencse, széteső felállások, rosszul megválasztott kiadók és persze a tagok bulizós életvitele – nagyjából az első két évtizedük erről szól. Lemezkiadás, turnék, tagcserék: mintha minden rosszkor, rosszul történt volna. Hiába a jó dalok és az energikus koncertek, mindig egy vagy több lépéssel lemaradtak. Így fordulhatott elő, hogy a „nagy négyesben” végül nem ők, hanem az Anthrax kapott helyet. Ehhez persze kellett a zenekarra jellemző önpusztító attitűd is, amikor inkább ittak és szórakoztak, ahelyett, hogy a karrierjükre koncentráltak volna.

 

A könyv egyik legerősebb – és számomra egyben legnehezebben emészthető – rétege a rock’n’roll életmód árnyoldalainak bemutatása. Holt őszintén, minden szépítés nélkül beszél az alkohol- és drogfogyasztásáról, ami időnként már a túlélés határát súrolja. Különösen beszédesek azok a részek, amikor egy szer elhagyását sikerként éli meg, miközben világos marad: ez nem jelent teljes kijózanodást: csak valamelyik szerrel áll le, a többi megmaradt. Nyíltan beszél a mélypontokról is, mind a zenekar, mind a magánélete terén. Az, hogy hosszú időn át még a lakbér kifizetése is gondot okozott számára, elég kijózanító ellenpélda. Vagy az olyan mélypontok, mint amikor húsz fizető néző előtt játszottak.

 

 

Mindezek mellett a kötet értékes kordokumentum a Bay Area aranykoráról. Koncertek, stúdiók, zenekarok és hatások sorakoznak egymás után, Holt pedig bennfentesként mesél ezekről. A történet másik fontos szála a Slayer-hez vezet, ahol Jeff Hanneman kiesése után évekig helyettesítette, majd pótolta őt. Ez az időszak nemcsak szakmai szempontból jelentős, hanem új nézőpontot is ad Holt pályájához.

 

Összességében a könyv egyértelműen a metalrajongóknak szól, és nem is nagyon próbál kilépni ebből a körből. Előny, ha az olvasó ismeri az Exodus munkásságát, és tisztában van a Slayer jelentőségével. Ugyanakkor a rengeteg történet és tapasztalat miatt kezdő zenészek számára is hasznos lehet – leginkább afféle negatív példatárként: mire kell figyelni, mit nem érdemes elkövetni egy zenekar életében. Tetszett, hogy nem a világot hibáztatja mindenért, hanem önmagát. Nem mocskolódik, többnyire tisztelettel és szeretettel beszél a pályatársakról, szakmabeliekről, családról. Részben ezért is olyan olvasmányos az önéletrajza.

 

Minden túlzásával és nyersességével együtt egy kifejezetten érdekes portré rajzolódik ki. Nem idealizál, nem szépít, és nem is kínál könnyen követhető mintát. Szerencsére mire nagyapa lett, az élethez való hozzáállása is megváltozott – a metál iránti elkötelezettsége viszont változatlan maradt. Gary Holt ettől még nem lesz követendő példakép, de az elszántsága, a kitartása és az általa írt dalok súlya miatt nehéz nem tisztelni.